A Mikulás kabátja ott pihen a széken. A piros zsákban maradt még néhány mandarin és szaloncukor, Iván alsónadrágban áll a nappaliban és az ezüstpapírral zörög. 

Ez a tizenharmadik év, amikor december huszonnegyedikén délelőtt gondosan összehajtja a jelmezt. Akkor kezdődött az egész, amikor Bence négyéves volt: a göndör fürtös kisfiú látni szerette volna a Mikulást. Az anyja totál ellenezte az egészet, mindenféle fejlődéslélektani érettségre hivatkozva közölte, hogy ebben az életkorban a gyerekek sokkal inkább félnek a rajongott alakoktól. Jobb, ha csak a nyomukat látják a hóban. 
– Nem kell jelmez, nem kell az igazi Mikulás! – zárta le az éjszakai suttogó ordítást Nóra. Befordult a fal felé és nyakig húzta a takarót. Iván a hátán fekve a plafont bámulta. Ő sem úgy képzelte, hogy majd Bencét odalökik a pirossapkás öreg elé, hogy számot adjon: jó volt-e, mosott-e fogat minden este, megbánta-e a rosszaságait. Micsoda hülyeség. Iván kész forgatókönyvet látott maga előtt, ahogyan kitömi a hasát egy nagypárnával, felveszi a nagyapja gumicsizmáját és valami jó meleg plüssnadrágban, hófehér szakállal a kertben szöszmötöl. Nem akart ő szemtől szemben állni a fiával mint idegen Mikulás. Csak azt szerette volna, ha meglesheti Bence az ajándékhozót. Iván tétován a felesége vállához ért, de a nő rántott magán egyet és összeszorította a szemhéját. 

– Hát jó – gondolta Iván és kimászott az ágyból. Belebújt a kopott farmerjába, a kérgesre keményedett velúr bakancsába és becsukta maga mögött a bejárati ajtót. 

Még szerencse, hogy a Tesco éjfélkor is nyitva volt. A rozoga Fiestával leparkolt a bejárathoz közel és egyenesen a karácsonyi készlet felé vette az irányt. Sapka volt, kabát volt, zsák pipa. Csak nadrágot nem talált sehol. Nem baj, a női osztályon egy negyvenhatos piros bélelt leggingset talált. Miközben a csípője elé tartotta azt, egy ötvenes ceruzaszoknyás nő a fejét rázta mellette. – Micsoda perverz disznó! – mondta Ivánnak és elsietett körömcipőben.

Iván reggel öt óra ötvenkor izgatottan húzta fel a piros leggingst. Bedugta lábát a gumicsizmába, egy övvel a derekához kötötte Nóra nagypárnáját és felvette a piros kabátot. Bence tíz perc múlva ébred, egy éve minden nap hat órakor nyitja a szemét. Addigra már kint kell lennie a kertben. Mire az álmos kisfiú lehelete a hideg ablaküvegen olvadt szét, Iván torkában dobogó szívvel cammogott a kertben a hóban. A csipkebokortól elment a meggyfáig, mindenütt kinyitotta nagy zsákját és díszes tobozokat húzott ki belőle. A szeme sarkából látta csak, hogy mozdul a függöny a gyerekszobában. Ekkor elővett egy égősort, szándékosan belegabalyodott és felborult. Gumicsizmás lábával kalimpált. 

Bence az ablakban kuncogott. Nem tudta, hogy a Mikulás ennyire ügyetlen. Beleugrott a rénszarvasos mamuszba és az étkezőbe sietett. Négyig tudott számolni, így négy mézeskalácsot tett a fatányérra, visszaszaladt vele a szobájába és kezében a süteménnyel belülről megkocogtatta az ablakot. A Mikulás odanézett és felállt a hóban. Ivánnak könnyes lett a szeme, ahogy végigmérte a pizsamás kisfiát, aki mosolyogva intett neki, hogy menjen közelebb. Óvatosan megindult az ablak felé, még szerencse, hogy szenteste reggelén csak későn kel fel a nap, talán nem ismeri fel Bence. A párkány előtt megállt és a csillogó szemű Bencét nézte. Megérte. Ezért a boldogságért megérte. Hatalmas tenyerét az üveghez érintette, a kisfiú belülről mind a két kezét odatapasztotta. Csillogott szemükben a csönd.

– Iván te megőrültél! – ordított a szobába lépve Nóra – Tűnj el innen, te szar! – visította és elvonszolta a rémült kisfiút az ablaktól. Berántotta a függönyt és az ijedtében csuklani kezdő kisfiúnak kiáltott. – Öltözz, elmegyünk!

Tizenhárom éve Iván Mikulás jelmezben ült a kertkapuban és még napok múlva is a távolodó Fiesta zörgő kipufogó csövét látta maga előtt. Mint Nóra idegbeteg pattogása, úgy ugrált a cső az úton. Bence csak akkor kezdett hangtalanul sírni, amikor a sarkon kifordulva szem elől veszítette Ivánt. 

Tizenhárom év alatt egyszer sem töltötték együtt a karácsonyt. Iván ma sem érti, mi történt pontosan. Talán a túlórák, talán nem figyelt eléggé Nórára. Talán őrá sem figyelt eléggé senki. Azóta a barátok kertjében gabalyodik az égősorba, a hidegben irigykedve néz az ablakokon befelé. Józsi mosolyogva int neki, és megöleli a feleségét. Andrea összehúzza magán a kabátot és kilép hozzá az udvarra:
– Köszi, Iván, ezt Léna küldi. Egész héten neked rajzolt.

Iván most ül alsónadrágban, az idei leveleket, rajzokat, dobozokba rejtett mézeskalácsokat nézi. Csak Bencétől nincs levele, Nóra még azt is megtagadta, hogy odaadja neki, ami az igazi Mikulásnak jár.

Ahogy így üldögél, furcsa hangokat hall a kertből. Nyitva van a kiskapu, azt nyekergeti a szél. Ó a francba – gondolja. Felveszi a Mikulás kabátját, mezítláb belelép a gumicsizmába és kilép a hóba. A kapu tárva. A kerítés előtt egy Mikulás. Egy fejjel magasabb Ivánnál, göndör fürtjei kiszaladnak a sapka alól. Iván nem kap levegőt. Odasiet. Belenéz a nagy barna kacagó szemekbe, elfelejti, hogy valaha fázott.
– Apa jó voltál? – kérdezi Bence, Ivánt a sírás rázza.
– Soha ilyen jó – mondja fényes csendesen.