Úgy voltam vele, hogy belenézek ebbe a beszélgetésbe, aztán ahogy – kisiskolás anyukaként – szoktam, majd apró etapokban megnézem. Nehéz estém volt, valami mélyen felzaklatott, abban sem voltam biztos, hogy oda tudok majd figyelni, annyira zúdultak bennem az érzések.

Az interjú a tájékoztató műfajok közül szerintem az egyik legnehezebb, hiszen ott a jelenben születik valami. Ha mindketten ott vagytok fejben, szívben és összpontosításban; ha értitek egymást – ami nem is olyan könnyű -; ha van köztetek egy dinamika – amit a kérdező alakít elsősorban, de a válaszoló bentlétére, reakciójára is szükség van -, akkor alakul ki az alap. Erre épül a tartalom, amihez három dolog kell. Az egyik a kérdező felkészültsége, hogy otthon van a témában és van egy ív a fejében (igen, egy jó fajta dramaturgia), hogy a kérdéseivel honnan hová szeretné eljuttatni az interjúalanyt, majd pedig a rugalmassága, hogy ehhez nem foggal-körömmel ragaszkodik, hanem érzi a másik kereteit és dinamikusan alakítja az útjukat. Ez azt feltételezi, hogy figyel rá, hogy hallja a mondatait, hogy tényleg kíváncsi és – ahogy Bodor Pál mondta anno – a kíváncsiság mestere. Kicsit olyan ez, mint amikor ketten sétáltok egy hegyen, mindketten tudjátok, hogy ez egy séta lesz, hogy hol vagytok a térképen és az életetekben, hogy mennyi időtök van erre a közös gyaloglásra és az is megvan, hogy ezt együtt teszitek majd meg. De az egyikőtök tudja, hogy ide, a kiindulópontra már másképp érkeztek majd meg, hogy ahol találkoztatok, ott már másként fogtok elválni egymástól. Tudja az utat, de menetközben rugalmasan alakítja, hogy merre mentek: ha nem bírod az emelkedőket, akkor keres egy kevésbé meredeket, ha te szívesen bámészkodsz a messzeségbe, akkor a kilátást mutatja, ha viszont az aljnövényzetben bogarászol, akkor arra vezet, amerre kosborok bújnak el a fák mögött. Megy melletted, nem szalad eléd, nem marad le mögötted, mégis érzed, hogy vezet, hogy mellette neked csak annyi a dolgod: sétálj vele.

A másik dolog, ami kell, az az interjúalany ugyancsak felkészültsége, hogy legyen kompetens a témában, amivel érkezik, hogy hallja, amit a másik kérdez, hogy benne legyen ebben az egész közös sétában, ne csak úgy csináljon, mintha. Mert az a beszélgetőtárs, aki szintén törekszik arra, hogy értse a másikat és igyekszik valamit átadni abból, amivel érkezett.

A harmadik dolog az egymás és a beszélgetés, a néző, a hallgató tisztelete, hogy mindvégig tudjuk: nem magunk miatt vagyunk ott, még akkor sem, ha az interjúalany életútja, művészete, története áll a beszélgetés középpontjában. Mert a lényeg mégiscsak mind az összes percben a néző, a hallgató; az interjú küldetése – ami egykori tanárom, Havas Henrik műfaji megfogalmazásában egészen egyszerűen úgy hangzik, hogy az interjú két ember intim beszélgetése azzal a céllal, hogy mások meghallgassák, megnézzék, elolvassák.

A legritkább, interjúkhoz kapcsolódó élményem manapság, ha mindhárom fenti dolog teljesül. Amikor látom benne azt a szakmaiságot, azt az újságírói elhivatottságot és alázatot, azt az interjúalany beszélgetés útján megtett sétáit és a lezáráshoz a megérkezését, ami miatt valaha beleszerettem a szakmámba és ami szerintem az egyik legszebb alkotás két ember között, két ember által. Fábián Tamás beszélgetése D. Tóth Krisztával ilyen.

És mindamellett, hogy a Telex Most jövök interjúsorozatának évadzárója ilyen, az interjúalany önazonossága, önreflexiói, témák iránti érzékenysége és tabumentes mégis lágy szókimondása sokszor, megszámlálhatatlanul sokszor megérint nézőként. Elképesztően mélyre visz a női vezetéssel, a kiégéssel, a szakmai misszióval kapcsolatos megannyi mondat és érzés, ezek libabőröztető őszintesége és felvállaltsága. Teljes mértékben azonosulok D. Tóth Krisztával abból a szempontból is, hogy az ember akkor adjon interjút, amikor van mondandója, és a WMN alapítójának, a szó legnemesebb értelmében a televíziós és újságírás szakemberének van mit mondania. Van mit elvinni ebből a holnapba, átgondolni és beleszőni a mindennapokba.

Így történik egy szombat éjjelen, hogy újra beleszeretek az interjú műfajba, és csak csendben mélázom hajnalig. És külön felszabadít, ahogy Fábián Tamás újszerűen, a sorozatában kialakított stílusazonosságával mutatja meg a klasszikus szakmai értékek szerinti mélyinterjú legjavát.