Róma fölött az ég alszik, ahogy érkezünk. Más időben pottyanunk le: este, éjjel, derengőbe forduló hajnalon.
Róma fölött az ég ébred, ahogy nyújtózunk. Összekavarodunk a kertben és hunyorgunk, vonatra várunk egy kőpadon.
Róma fölött az ég vakít, ahogy kávétól borig, épülettől térig, önmagunktól egymáshoz gyaloglunk.
Róma fölött az ég sötét, ahogy reverendás papokat futtat a zivatar, földig érő ruhájukon tócsa kapaszkodik felfelé.
Róma fölött az ég habos, ahogy a forgatag közepén megtart az ölelés, belebőgök a hajadba.
Róma fölött szikrázik a kék, ahogy Ducatin száguld fel a szívünk.
Róma fölött járunk örökké, papírvékony ürességben kopog a fény.