Egy jó ideje már Baricco-hullámban vagyok, ahogy becsukom az egyik könyvét, nyitom is a másikat. Kell nekem ez a fajta éles történetmesélés, ahol nincs várakozás, nincs kérlelgetés, hogy behúzzon a gondolat, hanem csak úgy húz. Az első mondattól az utolsóig.

Pattog, feszül, szoros. Néha már azt is érzem, hogy túl gyors, hogy nincs időm megállni gondolkodni, hogy olyan örvény dolgozik benne, amitől képtelenség kiszállni, becsukni, elidőzni.

Olyan ez, mint a zuhanás: pörög körülöttem a világ és én vagyok az állandóság. Pedig éppen fordítva van így: minden mozdulatlan, én is az vagyok, ahogy zuhanok. Ahogy zuhanok bele Baricco mondataiba, a történetbe. Jóformán nincs ugrás a mélybe, csak a mélyben levés.

Baricco sokszor ezért is kap kritikát, hogy csak úgy láttat, dagonyázás nélkül, csak úgy zúdul a minden, hömpölyög a sztori. Nekem ez is boldogság, semmint értetlenül állni száradó falevelek zörgése előtt.

A rövidjei határozottan hosszabbak. Mint a törött tükör, olyanok: láthatom egy törött tükörnek, láthatom benne a törött valóságot is, és ki is bonthatom, ha sokáig nézem. A Háromszor hajnalban is ilyen, három történet elsuhan ebben a zuhanásban, és összeérik közben, a végén, vagy sem. Az olvasóra bízza, és nagyon szeretem a bátor írókat, akik az olvasóra bízzák azt, ami az ő dolguk.

A Háromszor hajnalban párbeszédjei különösen izgalmasak, olyan végtelenül nehéz ez, hogy színe, szaga, tapintása legyen a történetnek, ha az író ennyi párbeszéddel dolgozik. De Baricco sikeres ebben, és olyan dinamikát is hoz, amelyben a párbeszédek között oázis ücsörögni az elbeszélő sorai fölött. Aztán lehet zuhanni tovább.

Alessandro Baricco: Háromszor hajnalban
Helikon Kiadó, 2016