Szeretett apósom, Nagy Miklós búcsúztatója, elhangzott 2023. március 16-án, 11.15 órakor, mielőtt utolsó, földi sétájára indultunk.

Megállsz a ház sarkánál, a fejedet kicsit balra biccented, a jobb mutatóujjaddal érinted a lépésszámláló órádat. A gyerekek ugrálnak a vízbe, a mama felkockázott mézédes dinnyével a tálon várja őket, a sárga műanyag széken ücsörög. Anita a törölközőkkel megrakva áll, Ildi gereblyéz, Miki egy eszpresszóval a kezében néz ki felénk az ablakon. Gergő és Robi valamit javítanak, én gyomlálom a virágoskertet, te mellém érsz és azt mondod:
– Még nyolc kör – és tovább sétálsz. 
A gyerekek mellett lassítasz, kicsit kuncogsz is talán, aztán oldalra simítod hófehér hajadat és mész tovább. Mellém érsz, már csak hét, mondod, Miki kiabál neked az ablakból:
– Apu, iszol egy kávét? – feltartod a kezed, finoman intesz, a gyerekeknek már az állán és a könyökén folyik a dinnyelé, a feleséged az öt unoka között ragyog. 

Most üres a kert.
Éppen kipattan a rügy az aranyesőn, és nem halljuk a lépteidet.
Nem látunk inteni.
Nem tudjuk, hány lépést mentél ma.

A hetvenedik születésnapod óta naponta tízezret lépsz. Ha nincs meg a napi penzum, akkor szakadó esőben plázában gyűjtöd, nyári melegben a Normafánál az árnyékok között, téli hidegben csak Gazdagrétig mész és ott körözöl. 

Az utolsó hetekben feltöltöttük a lépésszámláló órádat, és amikor megöleltelek a kórházban, újra a kezedre tettem. – Menni kell, papa – mondtam, és bólintottál. Hanyatt fekve banánt ettél, két kezembe vettem a kezedet, hideg volt és csontos. A plafont nézted, aztán felém fordítottad a tekinteted, ne higgy az orvosoknak, mondtad, és én nem hittem, már rég nem hittem senkinek, csak neked, hogy tavasszal újra elindulsz. Hogy mire szirmot bont a kedvenc mandulafánk kilenc utcányira, addigra sétálni fogsz, bele a délelőttbe, át a délutánba, és húsvétkor megint tormát reszelsz.

Azon a napon, amikor lépések nélkül elsétáltál, ragyogóan sütött reggel a nap. Az unokád születésnapján indultál el, és adtad a legszebb ajándékodat: a haláloddal keserédesen ünnepelt életet. Hogy nem hagytad, beletapasszuk magunkat a gyász mocsarába, te fényt akartál, elsősorban nekünk. Hogy az élet körforgása összeérjen, a halál élet, az élet halál. Hogy amíg mész, mi a jöttödet lássuk, ahogy újra lépkedsz a ház körül. Azt hiszem, most is balra biccented a fejedet, amikor megállsz, és a lépésszámláló órád nem mutatja léptedet.

Mert te már nem lépsz el mellőlünk soha. Itt lépünk veled, viszünk tovább, sétálunk együtt. Mindig. Míg a világ mindenség, míg a lépés élet. 

Megy elöl Kati, Miki, Gergő és Anita, mennek a szeretetgömbjeink, kisMiki, Kata, Robika, Martin és Zorka. És megyünk mi, Ildi, Kriszó és Robi. Sétálunk veled, sétálunk tovább.

Ma ezen a sétánkon te nem, de mi, a Nagy-család, Erzsiék, Laciék, Böbéék, Ilonáék, Pistáék és Judit, a régi barátaid és kedves kollégáid gyűjtjük a lépéseket. Te már nem gyűjtesz semmit, csak sétálsz: nem méred, nem számolod, a tízezer neked egy pillanat lett, bennünk lépsz tovább.

Miatyánk, ki vagy, ha itt vagy, lépj velünk, mielőtt elmennél.