Március idusán lesznek szívesek tiszta inget venni, ha nem tudnak vasalni, kérjék meg az édesanyjukat, hogy vasalja ki maguknak, és amikor felveszik azt az inget, akkor húzzák ki magukat. Aztán feltehetik a kokárdát – mondta Nagy András tanár úr, majd elővette hófehér köpenyéből az olvasószemüvegét, az orra hegyére tette (minek följebb tolni, ha a gravitáció mindig győz – kérdezte), és kinyitotta az osztálynaplót.

Fizikát tanított, éppen úgy, amilyen a fizika maga. Minden témáról tételmondatokat diktált, ezek egyszerű állítások voltak, amiket nem csak leírni, megjegyezni is könnyű volt. Nem várta el, hogy hozzáolvassunk, se azt, hogy vitatkozzunk vagy kísérletezzünk, csak azt, hogy fogadjuk el a fizika szabályrendszerét és se többet ne tegyünk hozzá, és el se vegyünk el belőle, csak jegyezzük meg egy életre. Dolgozatot sosem írtunk, a felelést se cifrázta. Sorban, kiszámíthatóan haladt a névsorban, mindenkinek a teljes nevét mondta és megvárta, amíg mellé lépünk a katedra elé. Azt viszont nem lehetett tudni, hogy azonnal felteszi-e az öt kérdését, aminek logikája igen könnyen követhető volt: amennyi válasz, azaz tételmondat helyes, annyi az osztályzat. Mert a tanár úr, bár vacakolni és mellébeszélni nem szeretett, de diskurálni – ahogy ő mondta – annál inkább.

– Csajkovszky, tudja mit jelent az, hogy március idusán? – kérdezett vissza az óra eleji szentenciájára, és én még csak másodikos gimnazista voltam, de büszkén mondtam, hogy igen. – És megosztja a többiekkel vagy haljanak meg hülyén? – hangja dörgedelmes volt, de a fehér szemöldöke táncolt a huncutságtól. Mit volt mit tenni, elmondtam. Az idusa etruszk eredetű szó, az iduare-ból ered, aminek a latin megfelelője a dividere. Kettéosztani. A római naptárban mindig a hónap középső napja, valaha a holdtölte is mindig ekkorra esett.
– Latin szakos, látszik magán – fordult el, és tekintete visszatévedt az osztálynaplóra, ápolt mutatóujját végighúzta a latin jegyeimen, és feljebb tolta a szemüvegét – Szégyellhetné is magát, ha nem tudná, hogyan kezdődik a Catilina elleni beszéd.
– De tudom – vágtam rá, és a tizenhat évemmel meglepődtem a saját merészségemen. Nagyon lassan fordult felém, talán meg is öregedett egy kicsit közben, és mielőtt bánni kezdtem volna nyelvi önteltségemet, hangosan felnevetett: – Persze, hogy tudja. Magának ezt tudnia kell.

A tanár úrnak mindig friss köpeny illata volt. Minden nap öltönyben járt iskolába, amikor beért, levette a kalapját, a sálját és alaposan kezet mosott. A vállfáról leemelte a köpenyt, határozott és gyors mozdulatokkal belebújt. Ellenőrizte a bal mellzsebében a golyóstollat – Paxot használt, a béke miatt, mondta egyszer a folyosón -, mellé csúsztatta az olvasószemüveget, begombolta az összes gombot, és miután végig simított a zsebein, jobb kezével a haját is megigazította.

Csak március idusának hetén volt más. A kokárdát a szíve fölé szúrta. Nem variált vele sokat, kihúzta magát, ahogy nekünk tanította, feltűzte a piros-fehér-zöldet a Pax mellé és az órára nézett. Pontban két perccel csengetés előtt indult az óráira, ennyi idő alatt ért fel akár a legfelső emeletre is kényelmes, mégis feszes sétatempójában.

– És azt vajon tudja-e, hogy magyarul csak a negyvennyolcas forradalom havának tizenötödikéjére használjuk az idusa szót? Ne merészelje elfelejteni soha – fordult újra felém és szemöldöke már hullámokban állt a szigortól. Nem tudtam mit mondani, csak nézegettem a cipőm orrát, miközben az ablakon befújt a tavaszi szél. Belekapott a hajamba és lúdbőrözni kezdett a karom, március tizenötödikén csak egy kiskabát kellett a rövid ujjú fehér ing fölé, ami most a fogason lógott és szerelem illata volt. A reggeli ölelésből néhány mandulavirág is bepréselődött a gallér alá, én már sehova máshova, csak odagondoltam.

– Szemtelenség! – szakította meg az álmodozásom, de nem is haragudott. – Menjen a helyére – utasított, becsukta az osztálynaplót, és kinézett az ablakon. A tavaszba, a szabadságba, a szerelembe.