A szombat délutánomon cabernet franc lötybölődik a pohárban, három nő poharában, akik ülnek egy asztalnál, az asztalfőre csak lopva néznek, ülsz-e ott, ülsz-e test nélkül, itt vagy-e, hallod-e, érzed-e.

Az asztalfőt mindig neked terítem, bal kezedhez erőspaprikát teszek, ha van friss csili a kertből, akkor azt, ha nincs, akkor a zúzott hűtőbe tett ordítóan erőset adom. Mellé rakom neked mindig a sót, nem szereted, ha túl kicsi a sószóró lyuka, de azt sem, ha túl nagy, szereted megrázni, legalább kétszer-háromszor, miután az erőset hozzáteszed a leveshez, a húshoz, a bármihez. Teszek neked vizes poharat, akkorát, ami nem túl nehéz madárkává gyengült fogásodnak, ezt viszont teli töltöm, hogy ne szomjazz, soha ne szomjazz igazán. A sarokra teszem kosárba a kenyeret, a fehér mellé neked mindig rozst is szelek, tudom, hogy a magosat még jobban kedveled. Mindig eléd teszem a húst, a babot, a káposztát, amiket a legjobban szeretsz. Végül édesség helyett fekete kávét adok, a legszebb üvegpoharamból, egy pici édessel teszem eléd, te éppen csak érinted hozzá a kanalad, és mire elkortyolod, az álom hintázik a szemhéjadon, s mondod: jól van, gyerekek.

De ma nem mondod és én nem terítek neked és nem sütök magos kenyeret és nem teszek erőset az asztalra. De várlak, de hívlak, de hiányzol. Állok a tányérokkal a kezemben, a szombati ebédnél nem hatan, hanem öten ülünk asztalhoz, képtelen vagyok a hiányodat nézni, a férjemet ültetem a helyedre, amúgy is ott ül, csak hétvégén ez a helyed, és amikor levelet diktálsz nekem hétfő délután.

Anyósom kezében a bor, életre koccintunk, bal kezébe csokoládét adok, óvatosan felém fordul, isten éltessen, mondja nekem, szeretem őt, igazán.