Kunkorodnak, görbülnek, összesülnek.

A vasárnapi vajas kiflik olyan ráérősek, ezeket nem lehet a hétköznapi forgatagban elkészíteni. Dagasztom, pihennek, gömbölyítem, pihennek, nyújtom, formázom, pihennek, tojással kenem, pihennek, sülnek, pihennek. Nem is vajas, hanem pihenős kiflik, és ugyanilyen elnyúlósan kell megenni őket, először csak egyet elcsenni a sütőtálcáról úgy, hogy senki észre ne vegye. Bebújni vele a fotelba, letörni a csücskét, megharapni. A még langyos kifliből mintha tovább olvadna a vaj. Aztán nézni a lyukakat a kiflibelsőben, nyomkodni a ruganyos légbuborékok körül a tésztát, és lebukni a család előtt: ennyire hümmögve nem lehet titokban enni.

Elővenni a szekrényből a baracklekvárt és emlékezni arra a csütörtökre, amikor egy idegen udvaron állok, és sárgabarack fajtákat kóstolok. Édes és lédús, apró és nagyobb, barnás pettyezett és pucéron sárga. Mindegyik zamatos, mind kerti tünemény, becsukom a szemem és elképzelem, ahogy olvad a fazékban, ahogy örvénylik a tűz felé, és jön a pillanat, amikor meg is van ő. Ránézek, hamvas és ép. A tenyerem becsukom. Amikor megnyomom, érzem, ahogy a rostok között dagad a nedv. Nem szabad erősnek lenni, lágyan kell köré fonódni és érezni azt a puhaságot, azt a végtelen ledérséget, azt a héj kiszakadás előtti pillanatot, amikor még nem zeng fel harsányan az élet. Órákkal később rotyog a szerelem a fazékban, kis üvegekbe zárom a gyöngyöző bájukat, télire.

A téli sötétben advent harmadik vasárnapján a pihenős vajas kiflik félbevágott belsején toccsan a nyár.

#képeslap #Budaörs