Szervezek, hozom ki, viszem be, magyarázok, telefonálok, jelet adok, aztán amikor elkezdődik a bemutató, meghúzódom oldalt, a fekete függönyhöz bújok szorosan. Nézem, hogy minden rendben van-e, látszólag egy helyben állok, de belül pörgetem a feladatokat. Üzenek, jelzek, időt mérek.

Aztán hirtelen nem tudok nyelni. Edit kimondja a nevem a színpadon, még nézem Attit, már húzza le a fényt, reflektor oké. Hirtelen elnémul bennem a pörgettyűm, fülsüketítő csend mögé bújik minden teendő. Én nem tudtam, hogy ilyen kívülről hallani a novellámat. Én nem tudtam, hogy ahogy a szereplőim Péterfy Bori hangján megszólalnak, úgy lüktetni kezd majd a vér az arcomban. Én nem tudtam, hogy lehet bakancsban állva gerinc mentén remegni. Én nem tudtam, hogy milyen olvasót látni, amikor sír.

Jönnek és megölelnek és csak habogok. Vagy dadogok. Zavartan teszek egy kört, elkapnak, aláírok. Kint megállok a hideg utcán, hátha felébredek. Visszamegyek, ugyanott vagyok. Jönnek, ölelnek, írok, habogok. Piros a tollam, piros és kék.