Hónapok óta zakatol bennem egy történet, amióta újra a kezembe vettem Gabriel García Márquez világhírű szerelmi háromszögét, a Szerelem a kolera idejént. A hősök és az érzéseik nem eresztenek, a vágyakozás, a fűtöttség, az öregedés még mindig itt toporog hónapokkal az újraolvasás után.

Nagyon szeretem azt a játékot, hogy előveszek egy több mint 20 éve olvasott könyvet és megnézem, mint mond most nekem. Hol voltam akkor, hol vagyok most, mit látok meg, mit nem hallok, mi él bennem, mit adok belőle tovább. Az egyetemi évek alatt García Márquez regényei is vendégek voltak a fejemben, de csak átutazó vendégek. Valamit elkaptam a stílusból, valamit érzékeltem az irodalom felszabadító erejéből, de volt egy üvegfal, ami mögül sokkal inkább szemléltem, mint megéltem a regényeit. Emlékszem, velem egyidős író barátom rendre lelkendezett, rajongott és értetlenkedett: hogy nem szólít ez meg engem.

Nem tartottam ott.

Idén nyáron arra adtam a fejem, hogy tök idegen emberekkel kezdjek beszélgetni irodalomról. Jó, nem ez az első ilyen húzásom, az évek alatt baráti körré formálódott budaörsi könyvklubunkba is valaha idegenként léptünk be mindannyian. De az más volt, mert a közös élethelyzet, az akkori kis gyerekkönyvesbolt hátsó szobája és imádott kisvárosunk mérhetetlen ölelő tere adott egy közös nevezőt, ami pezsgőtablettaként oldódott a szeretetben.

Szóval idén nyáron Keresztes Balázs megpiszkálta a bennem élő irodalom iránti kíváncsit, és a Négy Falon Túl olvasókörbe még az előtt regisztráltam, hogy az introvertált énem óvatosan tiltakozhatott volna. És hopp, már a kezemben is volt az első közös olvasandó könyv, A szerelem a kolera idején. Eltűntem a világában. Napokra, hetekre írásképtelenné váltam, a novella vázlataimra számlákat pakoltam az íróasztalomon. Nem tudtam figyelni a saját mondandómra, beterített és elárasztott a szerelem. Nagyképűség lenne bármilyen formában is méltatnom ezt a regényt, hangom sincs hozzá. Csak annyit tudok, hogy a valaha volt összes szerelmet újraéltem és újraélem vele, mert ennek a regénynek hónapok múltán sincs vége bennem. Csak eleje van, csak kinyitottam azt az érzést, ami mentén az olvasókörben egyre hangosabb és vitakészebb lettem, és a hétköznapjaimban csak fürkészem ennek a szerelemnek a színeit. Nézek a buszmegállóban egymásba gabalyodott fiatalokat csókolózni. Nézek a Veres Pálné utcában egymás fekete kabátjába kapaszkodó öregeket sétálni. Elbújok a Vásárcsarnok lépcsőjén és onnan figyelem a kis kosaraikkal és textil szatyraikkal furcsán táncoló szerelmeseket, ahogy céklával és kecskesajttal színezik az életüket. Szomjazom és szomjat oltok, miközben itt-ott felütöm a könyvet és belemerülök a sorokba, az oldalakba, a fájdalmasan tépő szerelembe.

Aztán tegnap, szeretteimbe karolva elmentem a Nemzeti Táncszínházba, hogy belénk táncoljon a regény, még mélyebbre, még zaklatottabbra, még élesebbre. Az Inversedance – Fodor Zoltán Társulat mutatta be lüktető zenére és koreográfiára A szerelem a kolera idejént. A feketeség, a ritmus, a testek bámulatos történetmesélése a színház 18 fokos termében izzóvá tette a lelkeket. Valahol a történet közepénél szép csendben sírni kezdtem. Nem tudtam, hogy a regényt, ami a szívemben, a testemben és az életemben táncol, azt ilyen magával ragadó lesz a színpadon mozdulni látni.

Most persze kialvatlanul ülök a regénnyel a kezemben, a türelem, a várakozás, a múló pillanatok immár zenésített táncával a szememben. Révedezem.

Gabriel García Márquez: Szerelem a kolera idején
Előadja: az Inversedance-Fodor Zoltán Társulat táncművészei és meghívott vendégei
Zene: Gergely Atilla
Fényterv: Fodor Zoltán
Díszlet: Rákay Tamás
Jelmez: Veréb Sára Diána
Dramaturgia: Juhász Károly
Koreográfia: Fodor Zoltán és az Inversedance Társulat
Az előadás bemutatója a Nemzeti Táncszínházban, közös programként valósul meg.
Előadásfotó: Csendes Kriszta (megosztott kép a blogbejegyzés tetején)