A kismacska kiengedte veszedelmes karmait és Abigél hátát dagasztotta, szűnni nem akaró dorombolás közben. Abigél kivételesen jól aludt, a huszonegy éves topmodell végre belefeledkezhetett kedvenc adattábláiba előző este, se smink, se tűsarkú, csak az excelek világító csendje volt a társasága. Meg a kismacska.

– Metro, hagyj aludni, sicc innen, kisoroszlán! – nyúlt hátra Abigél, csakhogy a szertelen kis szürke cica éles karmával inkább a lány kezébe kapaszkodott és végigkarmolta azt. – Te bolond, tűnés innen! – ugrott fel ijedtében Abigél és máris a kezét vizslatta, vajon ott marad-e a véres nyom rajta. 

Nem engedhette meg. Nem tehette, hogy szabadjára engedi a csatorna mellett a lakótársa által talált kismacskát, egyetlen éles karcolás a bőrén és felmondják a szerződését. Abigél nem evett se mogyorót, se szójaszószt – ami itt Kínában igazi kihívás volt -, nehogy pörsenések vagy ne adja az ég, pattanások legyenek a bőrén. Egy kismacska miatt pedig tényleg elmebaj lenne kockáztatni a féléves szerződését: egyetlen hiba a bőrén és őt visszaküldik a novemberi ködbe, Budapestre.

Abigél kiment az alig kétszobás kis lakás főzőfülkéjébe és jól rászorította a kotyogós kávéfőzőre a tetejét. Nem voltak hóbortjai, csendben, szinte kívülállóként figyelte, amikor sminkelik, méregdrága ruhákba bújtatják, de a reggeli kávéját az apukája régi kotyogósán főzte. Bármerre is járt a világban. Lassan három hónapja volt Csengtuban, az első két hetet az öt négyzetméteres szobában töltötte, karanténban. Azóta castingokra jár, volt már két fotózása, jóformán csak azzal a két szobatársával beszélt, aki hozzá hasonlóan karanténtól kifutóig jut el ebben az őrjítően nagy városban. Az orosz Dunya és a cseh Tereza hozzá hasonlóan szerényen görgették a hétköznapjaikat: az apró szobában egész nap a laptopjuk előtt ültek és dolgoztak. Dunya közgazdaságtant tanult online, Tereza dietetikusként gabonapelyhek termékfejlesztésén dolgozott, Abigél néha azt érezte: ő és az online marketinges adatai a legbékésebb sziget egész Kínában.

Aztán jött Metro. Dunya hozta haza, amikor a két héttel ezelőtti Gatsby-buliról hajnali fél négykor a tűsarkúját a kezében tartva mezítláb szaladt a metrótól az utcájuk felé. A felborult kuka oldalából istentelen nyávogást hallott, az alig néhány hetes kismacska feje beragadt egy konzervdobozba és kétségbeesve forgott a kis test a kuka fedelén. Dunya, fekete hosszú haját egy mozdulattal kontyba fogta, a kis ragacsos testet kiszabadította a tonhalkonzervből. Stólájába csavarta a találkozás pillanatában Metrónak keresztelt szürke kisállatot.

– Te megőrültél, Dunya, kivágnak mindhármunkat! – rivallt rá alig tíz perccel később már a konyhapult mellett Tereza. A szőke, kékszemű lány már látta magukat, amint az ügynökség helyi képviselője visszaadja az útlevelüket és elveszi a lakáskulcsukat. Hogy ott dekkolnak majd megint napokat az átszállásra várva, mire visszajutnak Európába, hogy újra a nagy kiugráson dolgozhassanak.

– Nem veszi észre senki, nézd már, milyen édes! – vágta rá a makrogazdaság könyvét földhöz csapva Dunya. Dunya, aki hármuk közül a legracionálisabb volt, most feltételezte, hogy semmi gondot nem okozhat nekik ez a kis pára, aki a stólában összegömbölyödve aludt.

A lányok összenéztek Metro ragacsos füle fölött. Oké, megmentik ezt a kis szerencsétlent, aki legalább annyira idegen közöttük, mint amennyire ők idegenek Szecsuán tartomány fővárosában. Hátizsákjukba rejtették az almot, a macskakaját, az ezzel járó szemetet ugyanígy kicsempészték a kis lakásból, amikor dolgozni mentek, nehogy az ügynökség rendre hozzájuk látogató asszisztense megneszeljen valamit. Amikor Jin háromnaponta benézett hozzájuk, egyikük véletlenül mindig akkor ment futni, persze a kismacskát a stólába rejtve, amihez azóta is nagyon ragaszkodott Metro.

Szerencsére sosem volt egyszerre fotózásuk, az otthoni online megbeszélések alatt pedig tök mindegy volt, kinek az ölében dorombol Metro. Már mindhárman viseltek tőle egy-egy karmolást, Abigélnek a bokáján volt az első: még szerencse, hogy ebben az időszakban inkább csizmában fényképezték őt, így a lebukás esélye némiképp csökkent.

Csütörtök reggel fordul a zárban a kulcs, dalolászva belép Bo. Metro nyávogni kezd, a három modell farkasszemet néz az állattartás ellenes harmincas takarítónővel. 

– Itt macska van?

– Milyen macska? – fintorog pisze orrával Tereza.

– Aki nyávog – mondja Bo és megindul Abigél kuckója felé, amit egy függöny választ el Dunyáétól. 

– Képzelődsz, Bo – lép elé határozottan Abigél. Tudja, ha most Metro elárulja őket, holnapra mindhárman újra a reptéren dekkolnak majd, és a kismacskának csak az utca marad.

– Félre – löki odébb Abigélt Bo. Felrántja a függönyt, de nincs ott senki. 

A lányok mozdulni is alig mernek azalatt a másfél óra alatt, amíg Bo tüzetesen áttöröl minden négyzetcentimétert a lakásban. Abigél a kávéscsészéjébe kapaszkodik, Tereza mereven nézi a laptopját, Dunya hangtalanul képleteket mantrázgat magában. Bo megszállottan keresi a hang forrását. Felnyitja a szennyestartót, kirázza a törölközőket, a szokásosnál tovább paskolja a párnákat. Amikor végez, még egyszer szigorúan visszanéz az ajtóból, majd hangosan becsapja maga mögött.

A lányok mozdulatlanul ülnek tovább. Hirtelen gurrogás hallatszik, és egy parányi test bújik elő a sminktáskából. Bajszán csillámok csücsülnek.

ILLUSZTRÁCIÓ Selmeczi-Vonnák Ágnes: Kismacska