Hideg és nyirkos a reggel odakint, én egy lábon egyensúlyozva álldogálok a konyhában, amíg felforr a teavíz. Csak egy mécses pislákol az asztalon. Szeretem, ahogy a csend és a sötét szerelmespárként körbejár.

A termoszt teletöltöm, a gyömbér, a fahéj, a méz és a citrom együtt gőzölög. A tegnapi rozskenyérből vágok egy egyenetlen vaskos szeletet, körtét és sajtot csomagolok mellé. Diót majd szedek útközben, szeretem, ahogy a zsebemben kopog, gyalogos reggelik előtt.

Nagyon sok cipzárat húzok fel. A magasszárúmat is bekötöm. Fogom a túrabotomat, az orrom tetejéig rejti az arcom a csősál. Elindulok.

Sötét van és csend. Felfedezni hív a köd. Nincsenek úticéljaim, a cél a gyaloglás maga. Megkerülöm a házat, felmegyek a szomszédos utcán, a kiserdő mellett a város fölé. Nem látok a tejfehértől, csak a kavicsok gurulása emlékeztet, hogy meredeken kaptatok felfelé. A turistaház már régen üres, a mellette szaladó erdei úton szorosan mellettem jön a kutyám. Vadszag van, nedvességtől fanyarédesen rothadó levelekkel kísért október végi reggel.

Pirkad. Fent vagyok a hegyen, a gerincen megyek át. Megtöltöm a kutyám itatóját és a bögrémet, az utcákon gyűjtött diót feltöröm a reggeli sajt mellé. Körtelé folyik a csuklómon, ragacsossá szelidül a köd.

Mire reggel lesz, hazafelé veszem az utam. Csipkebogyót mozgat a szél.

#hétköznapitörténetek#képeslap#Budaörs#Budapest