Teljesen fölösleges ezt a könyvet időről időre bevinni a hálószobába és visszatenni a könyvespolcra. Mert bár imádom, ha ott sorakozik a többi Dragomán-kötettel a D betűnél (igen, katalogizálva vannak a könyveim, igen, külön van a magyar és a világirodalom, igen, az egy pillanatra külön katalogizálási dilemma volt, hogy a Főzőskönyv a szépirodalomhoz vagy a receptekhez kerüljön, de Balgaság! felkiáltással visszafordultam a szépirodalomi D-hez), de mivel napi használatban van, így csak a helyét nézegetem a sorban. Őt magát pedig a kenyérliszt mellett, fűszerillatban.

Ha tök őszintén kell felelnem arra a kérdésre, hogy mi az a könyv, amit a legtöbbször forgattam az elmúlt egy évben, akkor Szabó T. Anna Vagyok című antológiája és Dragomán György Főzőskönyve szoros küzdelemben van a kezemben. Szép huncutság ez, mert a Vagyokból minden reggel elolvasok egy verset (az ébredés utáni pohár víz és a kávé között), a Főzőskönyvből pedig minden héten (többször is) sütök, főzök. És közben minden kifut, odaég vagy egyszerűen csak parlagon marad, mert belefeledkezem a receptközi novellákba és regényrészletekbe, aztán sokadszorra újrakezdem a Máglyát és belelapozok az Oroszlánkórusba, aztán valaki megkérdezi, hogy mi lesz az ebéd.

Szóval Dragomán Györggyel nem olyan könnyű főzni, mert miközben nekem a konyhai szüttyögés afféle kulináris jóga, vele nem mindig tudok elmélyülni, sőt. Inkább keveredik az impulzív olvasás a liszttel, a murokkal és a köménymaggal, miközben a fokhagyma illatú kezemmel megint a könyveim között matatok. De a vége az, hogy állok a pultnál, kanalazok, harapok és hümmögök, irodalom olvad a számban.

De most vasárnap délelőtt van és rozsdásodik az ősz, amihez nekem mély ízek és rozskenyér kell. Úgyhogy fogom a királynőt, a zöld vaslábasomat, aki attól királynő, hogy soha semmi nem lehet az én konyhámban annál finomabb, mintha benne fő, sül, konfitálódik. A királynő megy a kétszázharminc fokos sütőbe, észbontóra forrósítom, és egy löttyintés víz sistereg a fenekén, amikor belekerül az éjszakán át erre a pillanatra várakozó kenyértészta. Fedővel, fedő nélkül, a sülés melegében a konyhában kenhetőre puhuló vaj és a vékonyra vágott lilahagyma tisztes várakozásában lesz kész az én napüdvözletem, a kovászos kenyér.

Dragomán úgy ír a kenyérről, a kovászról, az előkészületekről, hogy bármikor képes vagyok nekikezdeni egy új cipónak. Tavaly télen például jelentősen túlzásba is estem, amikor már ugyanazon a héten harmadszorra vettem ki a sütőből a kicsit több, mint egykilós veknit, akkor a férjem a karéjon olvadozó vaj fölött a pult mellett állva óvatosan annyit mondott: nyugodj meg. És becsukta a szemét a következő falatnál.

Azt hiszem, ezt a mondatot hamarosan ismét elejtheti.

Ha olvasnátok és sütnétek-főznétek Dragomán Györggyel, akkor a Főzőskönyvet innen is megrendelhetitek.

Dragomán György: Főzőskönyv

Magvető, 2021

Utóirat: December elején jön az Adjuk meg a módját! – írások főzésről és evésről, szerintem a megjelenés napján én szabadságra megyek.