Hajában néhány ősz hajszállal csíkos fekete felsőben és farmerben belép a tanárnő az osztályterembe. 1994 ősze van, szokom még a Munkácsy Mihály utca hatalmas épületét, amiben egészen aprónak érzem magam. A tanárnő alig magasabb, mint én vagyok, a napló a hóna alatt van, nincs más a kezében csak egy toll és egy csomag papírzsebkendő.

Megáll a tanári asztal mellett, egészen közel hozzánk (azt hiszem, a 4 év alatt egyszer sem ment fel a dobogóra, mindig velünk volt, közöttünk sétált, úgy beszélgetett). Bemutatkozik: Sallai Katalin vagyok, magyar nyelvet és irodalmat tanítok. Hoztam egy verset – mondja, és életem első gimnáziumi irodalom óráján, 14 éves koromban áll előttem a tanárnő, belenéz a szemünkbe és így szól:

Alvó szegek a jéghideg homokban.
Plakátmagányban ázó éjjelek.
Égve hagytad a folyosón a villanyt.
Ma ontják véremet.

És kinyitja a szívemben az irodalom ablakát. Pilinszkyt hozza, a Négysorost, mert kellően partnernek és érettnek tekint bennünket ahhoz, hogy beszélgetni kezdjünk. Fogalmam sincs, hogyan csinálja: fiúk és lányok, összeszokásnak még neki sem kezdő osztály elindulunk vele a versbe. Ő kérdez, bólint, szót ad annak is, akinek még a mersze is csak alakul, de beszéd közben elevenné válik a gondolat.

Később, éveken át megszállottan vitatkozom a tanárnővel. Az ókori írók iránti rajongásom után elvárja, hogy mindent elolvassak. Sosem hangos, sosem nyom el, gondolkodásra és vitára buzdít. Valahol Adynál megbékélünk, és még arra is marad ideje, hogy a kortárs irodalomba is magabiztosan kóstoljak bele.

Szótlanul megy a folyosón, ha kérdezek, csillog a szeme. Észrevétlenül szalad le a lépcsőn a félemeletre minden óra után, a nagy karakterek mögött ő a stabil tudás, a személyiségét a diákjaira soha rá nem toló pedagógus, aki nagylelkűen kinéz az ablakon, amikor évszámokra nem, de összefüggésekre emlékezünk. Soha egyetlen verselemzést nem tanulok meg a tankönyvből, de mivel értő olvasóvá tesz, így bármihez bármikor hozzá tudok szólni. Pedig akkoriban a padtársam is alig hallja a hangom. De Sallai Katalin igen.

Amikor esszét írok Brechtről, amikor rajongani kezdek Thomas Mannért, amikor a kötelezők mellett rendre az ajánlott olvasmányok is ott tolakodnak a táskámban, bizakodik. Mosolyog. És azt mondja, a felvételire sokat kell tanulnom. És nem lesz könnyű.

És amikor nem vesznek fel a bétékára, és a Kölcsey nagykapuját óvatosan nyitva visszakúszom az alma materbe békességért, időről időre meglátogat a könyvtárban, ahol 1999 őszén digitálisan katalogizálom a könyveket. Lyukas óráiban jön. Érdeklődik a cikkeimről, mosolyog a szeme.

Életem első gimnáziumi irodalom óráján tanultam a legfontosabbat az irodalomról: bármikor ott van, és bárkiket kibillent a hétköznapjaikból, hogy élhetővé tegye azt. Hogy a katarzis nem a betűkben, hanem bennünk, értő olvasókban alakul. Hogy az irodalom iránti szeretet lehet ilyen mély, ilyen alázatos és ennyire odaadó.

A budapesti Kölcsey Ferenc Gimnázium öregdiákja vagyok, a magyar irodalom és nyelv tanárom Sallai Katalin. Az a Sallai Katalin, akiről Csaba Fazekas, az iskola igazgatója így ír hétfői bejegyzésében: “Sallai Katalin magyartanár, iskolánk korábbi diákja, 1988 óta, azaz 34 éve tanít a gimnáziumban. Megtehette volna, hogy augusztus 1-jétől megindítja a nyugdíjaztatását, de akkor december 1-jén fel kellett volna állnia, és két érettségiző osztályát át kellett volna adnia egy új kollégának. A végzős osztályainak az alap órákon kívül az év végi vizsgára felkészítő, gyakoroltató foglalkozásokat is indított. Több mint tíz éven át versfelolvasó délutánokat szervezett. Nagy hangsúlyt fektetett szabadidős, kulturális tevékenységekre, tanította növendékeit a toleranciára, az elfogadásra a Baltazár Színházzal közös projektekben.”

Tanárnő, Ön nélkül nem lennék az, aki vagyok.

Akinek 28 év távlatából pillanatról pillanatra emlékszem az első órájára, aki a szövegértést és az abból fakadó örömet, kapcsolódó vitakészséget és az irodalom megélésének sokszínűségét plántálja fiatal felnőttekbe 34 éve ugyanabban a gimnáziumban, ugyanazzal a hittel és szeretettel, az nem tiporható el. Az nem rúgható ki. Attól nem fosztható meg a hivatás, mert a hivatás ő maga. A rendszer pedig elnyomhat, foroghat háborgó krumplibogárként a saját hátán, de ő betűje minden szerénységével és nagyságával TANÁRNŐ marad.