Sűrű forróságban jöttünk éjjel. A fejlámpám előtt kellette magát a felvert por. Napnyugta előtt léptünk be az erdőbe, hátizsákunkban még olvadozott a kiflire szórt sajt.

A sötétségben egészen más a hűlő tűlevelek illata, a tücsökfesztivál három hegycsúcson és völgyön át tépi a fülünket, a vadak illata olyan közeli, hogy fölnézve rendre ágak mögötti szempárok pislognak vissza ránk.

Megyünk. Száraz talajon, kavicsokon, tüskés bokrok között. Bújunk kidőlt fák alatt és felett. Csendben, nevetve, szitkozódva, kiáltva. Négyen vagyunk, visz az erdő mélyére a bizalom, van, aki világít, van, aki utat mond, van, aki ágat hajt el. Négyen olvadunk bele a mező sötétjébe, léptünk elvész a túlérett vadszeder mögött.

A harmadik hegycsúcs a legmakacsabb, csiklandoz a kíváncsiság az izzadt póló alatt. És egyszeriben ott vagyunk. A megérkezésben találjuk magunkat, a kilátó tetején. Négy éhes gyalogló, négy szél rezgette függőágy, négy álom nélküli várakozás.

Hajnal bomlik a hegy mögött, udvarol neki egy keveset a szél. Zeng a csönd. Arcunkhoz férkőzik a nap.