A regény az étkezőasztalon, én apró lépésekkel tolatok a konyha felé. Éppen, ahol találkozik a parketta és a járólap, onnan sikerül fókuszálnom.
A barátnőmmel ülök a Duna partján, mutatok a messzeségbe: ott egy helikopter. Vagy valami nagy, ami röpül. Nem, mondja, az egy siklóernyős.
Nézem a titkos füzetem, amibe a karaktereket jegyzetelem és a párbeszédeket, amik jártamban eszembe jutnak. Teljesen kinyújtott karral tartom lefelé, fogalmam sincs, mit írhattam oda. Egyszerűen nem látom.

Magában nincs meg a látás iránti igény – mondja nevető szemöldökkel a barát, aki úgy tűnik, mintha a saját történetét mesélné, de érzem én, hogy finoman tessékel a látásvizsgálat felé. Aztán a barátnőm, aki látta a siklóernyőst, jóformán zsebre rak és optikushoz cipel.

Tündi tologatja a cilindereket és hatalmas barna szemeivel fürkészi
a tengelyferdeségemet. Negyvenhárom percig bámulom hol a szemét, hol a gépét, hol a betűit. Néha szédülök, néha látok, néha nem. Állítgat, mutat, magyaráz.

A második ősz hajszálam után eljött az első olvasószemüveg ideje. És egy új, távoli dioptriáé. Színeket akarok, nyarakat, őszöket, tavaszokat, metszően kék teleket. Zöldeket, sárgákat, orgonalilákat. Évszakokat és illatokat látni, szinesztéziát színezni az élességbe. Fényeket, árnyékokat, tereket.

Tündi hív, kész a csiszolás, lüktet a látás iránt menetközben kialakult igény. Megyek a hídon át, felteszem a keretet, nyílik egy új világ. Ahol a közel nincs távol, a távol pedig egészen közelre hoz. Beleolvasok a könyvbe, elnézek messze, esti hű sétatársammal bogarászom a kedvenc utcámat. Nézzétek, látok!