Suhanunk a hídon, Budáról Pestre. A Duna fölött sok az ember, sült hús ragacsos szaga vegyül a naptejes testes nehézbe. Nem szólok, jössz utánam, belehajtok a szélbe. Nem hallak, nem látlak, Pestről Budára, jössz még, mindig jössz. Megállok. Sóhajtok. Ég. Víz. Fény. Éhesen gomolygok. Tekerek, városszél, vaksötét. Eltűnök. Nem hallak. Nem látlak. Jössz még. Mindig jössz.
Kívül tekersz, én belül viszlek, csendben mintha ott se volnál, talán ott sem vagy, csak érezlek.
Ahogy rezzensz. Ahogy látsz. Csak hallak. Csak látlak. Jössz még. Mindig jössz.