Zelma begyűri a bukósisakja alá azt a fekete göndör fürtöt, amit kicsi kora óta akárhogyan vág, szárít vagy feltűz, mindig kiszabadul a füle mögül. Balra néz a Franklin utcára, jobbra a vízivárosi lépcsősor felé, igazít egyet a pedálon, aztán ellöki magát a földről. Belekapaszkodik az elnyíló gesztenyevirág keserédes illatába és legurul a Batthyány tér felé.

A Bem rakparton már csak a fáradt halszagot érzi a Duna felől. Egy tacskó fut át a bicikliúton, nyomában egy fésztájmozó nővel, aki szitkozódva ugrik arrébb, amikor egy bubis bringás csenget. Zelma éppen hogy egyenesben tudja tartani a bicikli kormányt, amikor szemből rolleres kamaszok jönnek. Mint egy szélsebes darázsfelhő, úgy húz el mellette a hormonjaitól hangos fiúcsapat. Zelma szorítja a markolatot, és a Gellért tér felé néz mereven. – Meg tudod csinálni – mormogja, a menetszél kirántja a szeme elé csusszanó tincset.

– Sosem fogsz megtanulni biciklizni – visszhangzik Zelma mellkasában az apja hangja, és már magával is rántja negyven évvel ezelőtti önmagába a nőt. Hirtelen négyéves kislány lesz az óbudai Laborc utcában, egy piros vázú bicikli mellett ül a porban.

– Felszállsz, ellököd magad és mész! Mit nem lehet ezen megérteni? – tornyosul fölé az apai test, és már talpra is emeli a fürtös kis Zelmát. – Állítsd fel a bickilit, most! Meglöklek és kész!

Zelma szólni sem mer. Ijedten fürkészi a pedált, az utca tele van mély gödrökkel, apró kezével nem éri el a fékkart. Felnéz az apjára, akinek a nyári melegben izzadságcsepp folyik végig a halántékán. Szája szegletében még ott az ebéd utáni sör szaga, és mint fecske a vihart, a kislány is úgy érzi a délutáni pálinkák érkezését. Az apa jobb keze a kormányon, bal az ülésen. Megvárja, amíg a kislány esetlenül felszáll, aztán futni kezd vele. A lejtő előtt a ballal lök egy hatalmasat, Zelma kis lábujjai a szandálba fúródnak, hátát karmolja a félelem. A gödörből még éppen látja, ahogy az utca tetején az apja a kiskaput becsapva legyint.

A Szent Gellért téren a járdáról az úttestre ugrat a nő testében zokogó kislány. Zelma eggyé válik a benne félő gyermekkel, soha többé nem marad egyedül a gödörben. Felfelé indul a Bartók Béla úton, a kovászos pékségből ropogós kenyér illata száll.

Tavaly ilyenkor állt a férje csomagtartója mögött és nézte az őszbe hajló szemeket, amint ölelik őt. Sosem hitte, hogy férje lesz, gyereke, a gyerekének apja. Hogy a vasárnapok hosszát egy családban nem felesekben mérik, ami alól aztán az iskolai becsöngetés ad feloldozást. Dávid kiemelte a biciklit és a felesége elé tette. Csendesen beszélt. Amíg Zelma a törökbálinti temető oldalában kétméterenként gurult és fékezett, Dávid mozdulatlanul nézte őt. Csak hazafelé szívott bele a pipájába, jó lesz ez.

Amíg az emlékei tolakodnak, Zelma rendületlenül teker előre. El a Feneketlen-tóig, ki a Bocskai útra, át a Budaörsi úton. Ott kiteker a buszsávba, fel a járdára és a régi 1-es országút elején meglátja a fekete felhőket. Jönnek, gomolyognak, mélységes lesz a csend. Hirtelen sokasággal szakadni kezd az eső. Az esőkabát a biciklis táskában pihen. Zelma arca úszik a záporban, az a kis göndör fürt a homlokára tapad. Zsebében rezegni kezd a telefon.
– Merre vagy? Esik az eső – szól bele Dávid.
– Két kilométerre, itt szakad.
– Érted menjünk?
– Nem kell, hazatekerek.
– Két perc és ott vagyunk.
– Meg szeretném csinálni – feleli Zelma, még vár egy kicsit. A vonal végén is tétova a csend.
– Várunk haza.

A budaörsi emelkedőn elfogy az ereje. Visszanéz a megtett útra, az erős széllel szembe megindul felfelé, kitartóan tolja a biciklit. Ahogy túljut a meredeken, csendesedik a zivatar, átteszi a lábát a vázon és újra nyeregbe száll. Kimosta lelkéből a múltat az eső, mélyeket lélegez a házuk előtti hársfasoron. A lépcsőn elé siet Dávid, egy ugyanolyan lábikrájú kisfiú közéjük szalad. Zelma negyvennégy évesen először ér biciklivel haza. Sikongat benne a kislány; már nem ül a porban, csak kacag.