Délelőtt befejezek egy hívást, megragadom a kulacsom és kirohanok a Bem rakpartra. Süt a nap, puha pamacsok a felhők, meleg levegőt vág az arcomba a dunai szél. Átnézek a pesti oldalra, olyan lehetne ez, mint bármelyik délelőtt, amikor bámulom a villamosról az ország házát. Az ország házát, gondolom.

De ez nem bármelyik délelőtt, ez a mai délelőtt, amikor 24 óra alatt törvényesen tönkreteszik az írókat, a szerkesztőket, a korrektorokat. A fotósokat, a grafikusokat, a filmeseket. A kommunikáción innen és túl hivatást vállalókat, akik nem egy helyre szerződtek, hanem szabadon úsztak. A szellemi alkotókat. (Igen, még sokakat másokat. Katásokat.)

Szóval nézem a korláton innen a parlamentet. Vagy a korláton belül. Vagy korlátolva. Vagy korlátozva. Vagy körbe kerítve. Vagy elkerítve. Megyek gyorsan, szinte futok a tegnap után. A hídnál elkap a lépcsőn a húgyszag, a szélárnyékban befordulok a lepisált csempék bűzébe. Mégsem olyan undorító, mint ami elől futok. Szaladok.

Fel a hídra, le van zárva, három villamos áll, egy rendőrautó a híd közepe felé. Turisták integetnek, egy fiatal srác azt mondja, it’s democracy. Jó volna, tényleg. Biciklis gurul, rolleres hajtja magát, egyenruhás szól valakihez a fülesén.

Pesti hídfő. A villamos előtt a síneken futárok robogói, biciklijei szép sorban. – A civilek maradnak, irány az Erzsébet híd! – int a társainak egy tekerő srác, néhányan ha bizonytalanul is, de megindulnak utána. Beszédek, kamerák, exponáló fényképezőgép.

Megyek tovább, le a hídról, át a parlamenthez. Nézem, nagyon nézem. Néhány turista ténfereg. Bolyongok a metróhoz, le a mélybe, a hitemet nyeli el a szerelvény.