Ahogy leszálltam a kettes villamosról, összetalálkoztak a felhők, és nagyot dörrent az ég. A Könyvhétre gyerekkorom óta meghatottan toppanok be mindig, a betűk szabadságának ünnepe ez, az írói és olvasói sokszínűségé. Amikor először lehet kézbe venni, amikor először lehet illatolni, amikor először lehet megszeppenten lelkünkbe fotózni a pavilonok között dedikálásra igyekvő írókat.

Egy évvel ezelőtt A golyó, amely megölte Puskint utolsó oldalainál már rendíthetetlenül tudtam, hogy a szépirodalom felé lépegetésemben tőle szeretnék tanulni. Aztán nagyon bátran (jaj dehogy, múlhatatlan gyomorremegéssel) a szülinapomon írtam neki egy levelet. Azóta novellista társaimmal körbeírjuk a heteket a Mesterrel. Szaladunk a történeteinkkel és megérkezünk a valaha volt legünnepibb könyvhétre, ahol a pavilon oldalában utolér bennünket a vihar, hatalmas cseppekkel dübörög a karunkon. Mosolygunk nagyon, hadd essen, a kalligrammos lányok esernyői adnak fedezéket. Aztán eláll. És így mosolyog a mester, így a tanítvány.