Klára kilép a Farkasréti temető Denevér utcai kijáratán, és a kék túrahátizsák mélyéről óvatosan elővesz egy dobozos kólát. Szinte hallja, ahogy a falnak ütköznek a buborékok, és az óvatos szisszentésre kicsap a szénsav a májusi délutánba. Ott pezseg tovább.

*

Klára ébenfekete frizurájában csak egyetlen ősz hajszál árulkodik mohón az évekről. A nő könnyedén hajolt le az imént apja sírjához, hogy mindkét kezét a vad borostyán tengerbe merítse. A nedves szárak és gabalyodó gyökerek között tenyerével kereste a sírkövet. A sűrű méregzöld között búvó csigák és a nedvességtől részegült giliszták érintésén túl mást nem talált. Se márványt, se mészkövet, se sziklát. Ki tudja, mivel takarhatták a földhantot. A borostyán Klára gondolatai között még szorosabbra zár. 

Klára sosem járt még itt. Negyvenhat évesen most látja először az apja sírját. A parcella számát húsz évvel ezelőtt véste fel a fekete noteszébe. És most, a borostyán rejtette sír fölött nem érez semmit. Üres, mint a szénsav nélküli kólás doboz, kukába hajítás előtt.

*

Klára áll a Denevér utca fogságában, belekortyol a kólába. Lakk nélküli körmét amennyire tudja, belevájja a vérpiros aluminiumba, ugyanazt a rajzolatot látja maga előtt, mint negyven évvel korábban. Hányszor mart bele abba a dobozba. 

*

Az akkor hatéves kislány szeme sarkából látja piroslani a dobozt. Az ebédlőasztalon, a nyolcvanas évek elején ritka vendég a kóla. Talán sosem látott. Klára fókuszt vált, most már egyenesen a feliratot nézi, még így is látszódik minden pofon. Az anya hangtalan, az apa fékevesztett, a szénsav morajló. Klára elemeli a dobozt az asztalról, a tolltartója alá teszi az iskolatáskába.
– Zúgolódj ott, te mocsok – mondja, ahogy behúzza a cipzárt. Az apjára gondol, aki néhány órával ezelőtt, a csehszlovákiai kiküldetésből hazaérve adta neki a nyugati ereklyét: mostantól szebb lesz a világ.

– Nem lesz kiabálás, nem fog sírni többé anyád. Jó leszek – visszhangzik Klára fülében apja hangja, miközben az iskolai vécébe önti a kólát. Amikor végez vele, laposra tapossa a dobozt. Hugyszagú klozetpapírral áttörli, és visszadugja a tolltartó alá.

*

Kicsengetnek. Magdi néni szélnek ereszti az osztályt.
– Felföldi, te maradsz – és mutatóujjával a kislány mellkasába bök.
Miután a gyerekek után csak a hangjuk marad még egy percet a teremben, Magdi néni egy széket húz a tanári asztal elé. 
– Ülj le, Felföldi.
Klára iskolatáskával a hátán leteszi magát a faszékre. Fogalma sincs, miért van itt. Miért nem szalad Vargáékkal együtt az udvarra, hogy a hársfák árnyékában fejtse le szendvicséről a vajba ragadt szalvétát.
– Felföldi, ugye tudod, hogy az iskola a második otthonod?
A kislány értetlenül néz Magdi nénire. Nem tudta. 
– Ezt hogy tetszik érteni?
– Bár a családod olyan, amilyen, itt béke van. Itt mindenki jó hozzád. Ameddig te is jó vagy hozzánk.
– Nem értem. Én nem bántottam senkit.
– Még, Felföldi. Még nem. És ez maradjon is így.
A tanítónő közelebb hajol az asztalon túlról. Halkabbra fogja:
– Felföldi, tudjuk, hogy az apád veri az anyádat. És iszik. Az én osztályomba csupa tisztességes szülő fegyelmezett gyereke jár. Ez így lesz ezután is. Ha elkotyogod, hogy eljár apád keze, és időnként te is kapsz néhány taslit, ki kell hívnom a gyámügyet. Nem akarhatod, hogy az első bé végignézze, ahogy elvezetnek az igazgatóiba. Felföldi, én nem árullak el. Második otthont biztosítok neked, ha befogod a szád. 

Magdi néni hátratolja a székét, köszönés nélkül kimegy. Klára belevájja körmét a kólás dobozba, a tolltartó alatt.

*

Balatonakarattya, véget nem érő nyár. A hekkes előtti műanyagszék ragad az olajos panírtól. Klára tizenkilenc évesen úgy ül le vizes bikiniben, hogy egy skálás zacskót hajt maga alá. Az anyja gyűlöli a strandokat. Maguk sem tudják, hogyan keveredtek ide. Klára a kovászos uborkához nyúl, harapás után végigfolyik a lé a csuklóján. 
– Apád meghalt. Egy viskóban találtak rá. Holnap lesz a temetés.
– Hülyéskedsz – gondolja Klára és az anyjára mered.
– Már két hete el kellett volna mondanom, csak nem voltál otthon. Kaptam egy hívást és amikor hazajöttél, olyan boldog voltál, hogy nem akartam elrontani. Minden nap megpróbáltam. Holnap van a temetés, ha akarsz…

Klára nem hall semmit. A vér úgy pezseg az agyában, mintha egy kinyithatatlan kólás dobozt ráznának mindörökké. Fellöki a fehér műanyag asztalt, felkapja a kék hátizsákját és papucsban futni kezd. Ki a strandról, át az úton, fel a hegyre. A fűzfák levelét rázza a szél. A levelek Klára vállát ütik, áll kezében a leengedett hátizsákkal és a semmibe néz.

*

Klára maga mögött hagyja a Denevér utcát, felfelé megy a hegyen. A sírhant borostyánja alatt egy ócska kólás dobozt billentget rejtekhelyéről a szél.