Vera ül a teraszon, a fakorláton zörgeti az elszáradt muskátli virágait a szél. 
– Micsoda szégyen – gondolja magában Vera, az élénk rózsaszín virágokat mindig még az előtt le szokta csippenteni az elhaló szárakról, mielőtt zörögni kezdhetnének. – Hát most nem így van – teszi hozzá félhangosan, és megharagszik magára, amiért korábban nem várta meg a virággömbök teljes elszáradását, hanem csak úgy a komposztra hajította az öregedést.

Az elnyílt muskátlik mögött ott ragyog a Zürichsee, a kék hullámok között vitorlák szemtelenkednek a napsütésben. Vera akkor költözött Zürich alá, amikor Jánossal még minden rendben volt. Reggelente felkeltek, pontosabban felkelt János. Vera csak arra ébredt fel, ahogy a keserű illatú kávét a férje a termoszba tölti. Csendben hallgatózott, ahogy a hátizsákon zár a cipzár, ekkor János Kisbogaram suttogással lépett mindig a hálószobába. Óvatosan elhúzta a függönyt, de csak a nyugati oldalon, nehogy az ősz szemekbe kapjon a nap. Aztán leült az ágy szélére és megsimította Vera ráncos arcát.
– Ezt a napot is ajándékba kaptuk – mosolygott hófehér borostája mögül, és kinyújtózott. – Gyere Kisbogaram, menjünk.
Szóval Vera és János minden reggel két termosznyi kávéval és a zabkásájukkal lesétáltak a Zürichsee mellé. Ott egy padra ültek, mindig egymás mellé szorosan, hogy a combjuk külseje nyomakodva összeérjen. Nem sokat beszéltek, csak a kávé gőze fölött nézték a vízben tükröződő eget. Néha belebámultak a vízbe egészen közelről, János kiöltötte nyelvét tükörképére, lám öregem, nekem sikerült.

Aztán a séták lassultak. A zabkása sem úgy fogyott. Végül János az ágy szélére ült, és csak annyit szólt:
– Szia Kisbogaram, elmegyek – s azzal megcsókolta a félig alvó Vera kezét és a távozó test a borostára bukott.

– No, legalább a hullámok még kékek – mormolta maga elé Vera és szerette volna tudni, hogy Jánost vajon engedte-e a hullámokat nézni a halál. – Ezt már nem tudom meg, majd csak később – sóhajtott és érezte, hogy rezegni kezd a zsebe.

– Julikám, szia! – vette fel nagy hirtelen. – Nem, minden rendben. Ma. Ma reggel engedtek haza. Persze, nem csak hogy hazáig hozott a mentő, hanem még a szomszéd Johannhoz is becsengettek és kérték, hogy nézzen néha rám. Mintha attól nekem jobb lenne. Nem, fiam. Elfér a tolószék. Persze. Apád előrelátó volt anno. Nincs küszöb. Igen, a kertbe is kijutok. Nem, még nem próbáltam. Ne aggódj, megleszek. A gyerekek hogy vannak?
Juli Koppenhágában élt, Vera és János egyetlen lánya azután döntött így, hogy a lányok ovisak lettek. Költözhetett volna Zürichbe is az anyjáék közelébe, de a szíve valahogy mindig Dániába húzta, úgy képzelte, hogy itt egyszerre boldogok a formatervezők és a mesterszakácsok is. Hát ő is az lett. A lányok hamar megtanulták a nyelvet, amikor vakációra Verához utaztak, a büszke nagymama csak úgy igyekezte artikulálni utánuk a szavakat.

Most viszont alig találta a szavakat Vera. Letette a telefont, beejtette az ölébe, a tolókocsiba. Négy napja ült bele először, amikor Doctor Klein azt mondta neki: annyira gyenge már az izomzata, hogy a járókerettel is csak veszélyben lenne. De így legalább hazamehet. Most már nincs kedve lecsippenteni a félig elszáradt virágokat. Együtt múlik majd el velük.

Főz egy kávét és megpróbál lejutni a kerekesszékkel a partra.
– Ez az, ez lesz a terv! Megnézem, János, ott vagy-e. 
Óvatosan betolatott a teraszról a nappaliba és ívesen ráfordult a konyhára. Még jó, hogy János annak idején erőltette a biciklizést. Egész könnyedén odagurult a pulthoz, levette a kotyogós alját és a tetejét, a fakanállal pedig lelökdöste a szárítóról a tölcsért. Megvan minden, győzelem! – mosolygott Vera, kezdett visszatérni az a felfedező lendület, ami miatt János beleszeretett. Csakhogy a csapot nem érte el. Sebaj, ő nem béna, felállni még talán tud, csak lépni nem, azt már nem bírja a lába. Lefékezte a kerekesszéket, két kezével megmarkolta a kapaszkodót és elkezdte kinyomni magát.
– Húzódzkodj, anyám, húzódzkodj! – nevetett a szabadtéri edzőpályán egy éve rá János, amikor folyton visszazuhant a földre.
– Bolond vagy, Bogaram, hetvennégy évesen mi a francnak húzódzkodunk a parkban? – morogta vissza Vera, de ki tudja miért, akkor sem jutott eszébe megkérdőjelezni János szavait. Ha kellett, hát ő húzódzkodott. Nehogy már, Kővári Jánosné született Labanc Veronika ne tudjon hetvennégy éves létére a Zürichsee partján tízszer egymás után felhúzódzkodni. 
Amint ezen merengett, nem tartotta elég erősen a keze a madárnyi kis öreg női testet a tolószék fölött. Annyira közeli volt a szeme előtt János huncut arca, hogy oda kellett nyúlnia megcsipkedni azt. Visszaesett hát a tolószékbe. Ott ül most, roskatag.

– János ne incselkedj – mondja hangtalanul, az álla a mellkasán pihen. Vera tudja, hogy ha sikerül megnyitni a vizet, akkor megindul végre az élet. Összeszorítja a szemhéját, hogy legfeljebb mögüle leshessen János. Már ha egyáltalán ott van. Már hogy lenne ott? Egy hónapja nincs ott sehol. Csak Vera szívében kitépve zörög, mint a fele-halott muskátli virág.

Nagy levegő. Felemelkedik a fej. Kapaszkodik a kéz. Emelkedik a váll, a levegőben van a hát, gördül a talp. Veronka áll. Bal kezét a pultra teszi, csípőjét a fióknak támasztja. Ez a bolond János az utolsó hónapokban minden létező helyre hegymászó köteleket és karabinereket tett. Vera akkor egészen biztos volt benne, hogy hű társa meghibbant, és ha már soha többet nem mehet viaferrátázni, akkor otthon egy nevetséges pályát épít magának, amit még neki sem mer bevallani. Vera most a dereka köré tekeri a karabineren lógó kötelet, és az éles ölelésben megengedi a vizet.

– János, itt vagy? – kérdezi. Kicsit rádől a pultra, amíg folyik a víz. Tele engedi a Bialetti alját, két személyre, persze. Ahogy így előre dől, óvatosan oldalra néz. A dereka magasságában körbe a lakásban mindenhol óriási karabinerek, legalább 40 centis tartókötelek. – János, ezt a pályát nekem építetted? – kérdezi miközben az erősödő szél a tó felől csontszáraz virágokat repít be az ablakon. Jól van. Vera karabinerről karabinerre biztosítja magát. Békésen várja, hogy lefőjön a kávé. Mennyivel jobb volt ez az illat az ágyból. Beönti a termoszba, lehúzza a fogasról János hátizsákját. Bedugja az italtartóba a termoszt, behúzza a cipzárt. Visszazuttyan a kerekesszékbe. Ideje indulni már.

Az ablak nyitva marad, Vera sután görgeti magát a padkán. Hiába alacsony a járda széle, olyan ijesztő legurulni a kerekesszékkel, ezzel nem lehet ugratni a csatornákon át. Mire leér a partra, Vera tenyere fekete lesz. Nem tanulta még meg, hogy ne a gumit, hanem a kart fogja. Nem számít már. Odateker a padjuk mellé, kis testét átrakja magán. Ül a helyén, combja hiába nyomakodik, nincs kihez odatartani magát. Vera tölt a kávéból, két bögrébe, ahogyan kell. A forró gőz fölött egyszeriben elmúlik a nyár.