Egy vetélés, egy szülés, elhízás. Dátum, aláírás, pecsét. 

Irén ül a második kerületi magánrendelőben, és leengedi a leleteit az ölébe. A múlt alkalommal ezt a három dolgot írta fel a doktornő, az egész elmúlt 46 évét így foglalta össze. Vetélés, szülés, elhízás. Ez az ő testének története. Hol vannak a bakonyi barangolások, a szombat délutáni szex. Vetélt, szült, elhízott. Most pedig laboreredményekkel, cétével, röntgennel, ekágéval, ultrahanggal a mappájában üldögél. Még ketten vannak előtte.

A klórszag visszhangzik a padlóról. Lehet, hogy Irén is eltűnik ebben a fehérségben. A pult csillog, az asszisztensek köpenye öblítő szagú, klumpájuk gumitalpa caccog a tükörsíkon. Csak Irén csepp formájú rózsaszín fülbevalója lifeg huncutul.

– Hölgyem, öt órára érkezett? – áll meg egy magas férfi Irén előtt. A nőnek nehezére esik felemelni a fejét. A dossziéról a tekintete átlopakodik a koptatott farmernadrágra, onnan a kék pulóverre, a maszk fölött a gesztenyebarna szemre. 
– Nem. Fél hatra.
– Akkor én ön után következem. De jó! – mosolyog a férfi, amit Irén viszonoz a maszk takarása mögött. Mintha balra billentené a fejét, éppen csak annyira, hogy a hosszú rózsaszín fülbevaló a nyakát érintse. Egy pillanatra becsukja a szemét és arra gondol, hogy a férfinak vajon van-e borostája a maszk alatt, vagy ma reggel egy helyen megvágta az arcát a szája melletti gödröcskébe kanyarodva, és hogy annak a gödröcskének ott lenne a helye, ahol a fülbevalója a nyakán pihen. A kedves férfi ugyanebben a pillanatban veszi észre, hogy ez a nyak a fülbevaló alatt milyen régóta magányos. Kicsit talán túl sokáig is nézi, aztán lép egyet a fal felé, bizonytalankodik.
– Inkább talán ön mellé ülök. Ha szabad – teszi hozzá egészen halkan és szemét le sem véve arról a huncut fülbevalóról, Irén mellé ül.

Irén elpirul. Vetélve, szülve, elhízva. 

– Soós Irén – hallja a nevét a nyíló ajtó mögül. Visszanéz a leletekre és a férfi egy lesz a tükröződéssel, a hideg fehérséggel. Zavartan magához öleli a kabátját, fázni kezd. Gyorsan belebújik a hátizsákjába, és már be is csukja maga mögött a hó színű ajtót. – Derékig vetkőzzön le, Irén. A melltartót és az ékszereket is. Még egyszer megnézem a géppel – mutat a vetkőző felé az orvos. Irén észrevétlenül bólint és elhúzza a kék függönyt. Maszk marad, gondolja és kibújik a rózsaszín pulóverből, hátul kikapcsolja a melltartóját. Már lépne ki a vizsgálóba, amikor megcsiklandozza a fülbevaló. Hát, maradj akkor te is – húzza ki szótlanul a füléből az óriási csepp formákat, és az öltöző párkányára teszi. 

Csend van. Olyan rohadt hideg ez a fém. Világít a feje fölött a piros lámpa. Ugyanez volt a múlt héten is. 

– Készen vagyunk! Felöltözhet. Utána üljön le az asztalomhoz – miközben lekapcsolja a reflektor szerű lámpát a doktornő, Irén vállához ér. A nő sietve keresi a melltartó kapcsát, húzza át a fején a pulóvert. Éppen csak lesimítja, és már oda is ül az orvos mellé.

– Az a csomó nagyobb lett. Ki fogom metszeni. De még nem tudom, hogy ezzel megmenthetjük-e a mellét. De semmi baj, ha ezen túl leszünk, nagyon szép plasztikákat készít a kollégám. Csak legyen tünetmentes. Öt évig. Aztán jöhetnek az új cicik! – és bátorítólag megfogja Irén kezét. Irén lenéz az őt érintő kézre. Metszeni? Öt év? Új cici? Mintha nem is róla lenne szó, annyira távoli.
– Más is lesz?
– Persze, egy kis sugár. Ne aggódjon, gyönyörű parókákat árulnak innen egy sarokra. Minden nap az lehet, aki csak akar – kacsint a doktornő és Irén azon tűnődik, vajon hány nő ment el a sarki parókáshoz egy bubiért. – Ne féljen, Irén. Maga bátor nő. Elkészítem a beutalókat, két hét múlva az osztályon találkozunk. Viszontlátásra!

Irén kilép az ajtón, a kedves férfi bátortalanul felemelkedik, keresi a tekintetét. Irén csak a sziluettjét látja, lassan ellép mellette.
– Vass Benjámin – szól bentről a doktornő. A férfi kiveszi a kilincset Irén kezéből, óvatosan érintve a nő kézfejét. – Örülök, hogy láttam – mondja egészen halkan, majd nyoma vész. Irén gépiesen fizet, kártyával, igen, jó lesz az én nevemre, nem kérek papír számlát. Felhúzza a cipzárját és kilép a rakpartra. Borzolja haját a Duna felől érkező jeges szél.

Benjámin nem tud nyugodtan ülni a doktornőnél. Nem is figyel igazán. Csak a pár rózsaszín fülbevalót nézi a párkányon. Még meleg lehet. 

Irén beledől a szélbe. Észak felé fordul, keresztezi a bicikli utat és szorosan a korlát mellett kilép. Áll a rakpart fölött. A hátizsákja húzza a korlát felé. Nem akar semmit. Csak érezni a vetélt, szült testet. Érezni a súlyát. Kitépni a mellét, Dunába dobni. Visszalép. Sietni kezd a Lánchíd felé, tolja maga előtt a pánik. Háromnegyed hat, Feriék már otthon, a gyerekek mindjárt vacsoráznak. Biztosan sáros a bejáratnál a padló, az overál az oviban maradt, Szilvi úszás cucca meg a suliban büdösödik. Nem baj, nem számít. Élni kell. Fél mellel? A sugár az a kemó? Kopasz legyen inkább? Gyöngyház szájfényét pirosra kell cserélni. Hány órája van még? Két hét az háromszázharminchat óra. Holnap szoknyába megy. Igen, és előveszi a csizmáját. Hol is van a csipke melltartó? A szoptatósok alatt. Pedig már öt éve nincs is anyateje. 

Megáll egy kirakat előtt, a karácsonyi fényfüzér színese vibrál a báb arcán, a pink szoknya felkiált. – Ez kell nekem! – mondja Irén és tenyerét a fülére tapasztja. Megdöbben. Hol a fülbevaló? Cikáznak a gondolatai, nem veszíthet. Nem veszíthet el semmit, ami az övé. Az ő színe, az ő formája. A teste, az élete. Belép az üzletbe, próba nélkül megveszi a szoknyát. Negyvenhatezer forint. Normális vagyok? Semmi sem számít, a szoknyához kell a fülbevaló. A reklámtáskával a kezében futni kezd vissza a Dunaparton. Hat óra. Most zárnak. Adják vissza! Nem vehetik el.

Szúr az oldala. Vetélt, szült, elhízott. De a fülbevalót nem adja. Nem áll meg, csak lassít, nem fut, hanem gyors egymás utánban teszi a lábát. Csenget egy biciklis. Fékez a villamos. Cicózik vele a piros. Gyerünk, már csak egy sarok. December huszonhárom, hat óra nyolc perc. Eltűnt az üvegen túl a fehér fény, egyedül oxidálódik a hidrogén-klorid. Irén üti az üveget.
– A fülbevalóm! – kiáltja az ajtónak, a tenyere a hideg felületet csapja. Csend van. Csak a hólé csöpög az ereszen.