Olgának szétfeszül a melle, egészen biztos, hogy az ünnepi húsleves gőze fölött fog robbanni a bal. Meglehet, hogy nem sokkal utána a jobb is. Nem is a mellbimbónál, hanem abban az oldalához érkező domborulatban, aminek öt éve még nem tudtak ellenállni a férfiak.

Olga ül az ebédlőasztalnál, tizennégyen veszik körbe. A húsleves a dédnagymama porcelán tálalójában aranysárgán incseleg, a főtt zöldségek mint erdőben a farakás, úgy fegyelmezik magukat a tányéron. A tészta kicsit ragad, Marcel még mindig nem érti, hogy a főzővízből hozzá kell hármat kanalazni szűrés után. A hús pedig botladozva remeg az arany széleken. Eszik a dédi, szürcsöl Jóska, csak Olgának marad a vágyakozás, hogy ne addig kelljen várnia, amíg a most forró levesben dermedni kezd a zsír. Feszülő mellével és korgó gyomrával kanalazza kisfia szájába a levest.

Peti egy éves és két hónapos, felváltva rajong anyja melléért és a húslevesért. A kis kezek időnként hirtelen hozzáérnek a dió keménységű mellhez, Olga már nem is látja a szentestét, csak a kisszobába gondol, éppen oda, ahol a fejőgép pihen. 

– Petikének milyen jó étvágya van! – mosolyodik el a dédi az asztal túloldalán, miközben első dédunokája pofiját pirosra festi az izgalom. A dédi csak ünnepekkor jön Marcelék házába, derék unokája huszonnegyedikén hajnalban elindul érte Zalába és nyolc órakor már gurulnak is Zsámbék felé, hogy az előkészületektől el ne lopják az időt. A dédi minden évben egy apró bőrönddel érkezik, két otthonka van benne, egy hálóing és a kötése. Alsóneműt sosem hoz, azt este kézzel kimossa, reggelre megszárad. Így szokta meg, ugyanis. – Olginkám, szoptatsz még? – száll a kérdés a ragacsos tészta, a húsleves, az éppen az arany szélekről a damasztra cuppanó hús fölött. Olga megbillenti az evőkanalat, napsárga lé táncol a partedlin.
– Persze, dédnagymama – próbál mosolyogni, de csak a szája jobb sarka húzódik kijjebb. Mellében most már úgy lüktet a tej, ahogy a halántékán az ütőér. Nyikorgó lábakkal hátratolja a tonettet, Petit egy gyors mozdulattal kihúzza az etetőszékből és odaejti a családnak az elnézést.

Peti kerek kis tenyere éppen ott kapaszkodik az anyja mellébe, ahol a leglobbanékonyabbak a tejmirigyek. Húslevesre anyatej – fordítja el a fejét Olga a fiáról, inkább kinéz a kerti fenyőre. Olyan magányos az alakja, ahogy egy szál magában fújja a szél az ablak előtt. Amikor Olga az első mohó éjszakán Marcel nyakába bújva szendergett, a hajnali fényben csak a férfi borostáját és a fenyőt látta. Innen tudta, ez lesz az otthona. Peti születése óta pedig még többet bámulta a fenyőt. Tizennégy hónapja naponta, legfeljebb háromóránként meredten nézte. Tudta, melyik ágára száll a rigó és hol nőnek a legnagyobb tobozok. Hogy teliholdkor merre görgesse a fejét, hogy a feketefenyő állja a fehér sugarak útját. 

Mialatt révedezik, engedni kezd a szorítás. A melle újra békés, Peti még percenként néhányat szív belőle, a csepp lefolyik tejszagú arcán és beleszundít a békességbe. Olyan jó lenne most vele aludni. Az elmúlt hetekben a fogzás nem hagyott nekik pihenőt, éjszaka is óránként felsírt és csak az anyai test ritmusa adott megnyugvást. Olga minden éjjel hangtalanul magára kötötte a hordozókendővel. Mint egy csendlépegető, úgy töltötte fél kettőtől hatig a hajnalokat. Rugózva járt az ablakig, ki a konyhába, vissza megnézni, magasodott-e tovább az elmúlt másfél percben a fenyő. Hatkor aztán indult az élet. 

Olga annyira éhes volt, amennyire fáradt. Messzinek hallotta a családi csörömpölést. A hideg húslevesre gondolt, amit majd a kendőben Petivel, fél kettőkor rugózva járva megkóstol. Minden körnél egy-egy kanállal vesz a szájába, amíg ide visszasétál, a korty éppen megmelegszik, jól esik majd lenyelni. Olga befordítja orrát a szuszogó kisfia hajához, a babaszagú szentestén a pihés kis forgók mögül néz a fenyőre.