A homokszínű üvegajtón úgy játszottak az Üllői útról beszűrődő fények, mintha tűzijáték folyna le az égen. A panellakás ajtaja kissé megvetemedve befelé dőlve állt, ha közel dugtam az orrom a kulcslyukhoz, a huzat hidege a félfáról a fülembe szaladt. 

Ebbe a szobába nem nyitok be egyedül. Odabent résnyire tárt az ablak, most pedig tél van, és hiába szellőzik egy hónapja, a jéghidegen is áttör pengéjével a dohos, cigarettafüstös Kőbányai. Csak a pirosas barnás padlószőnyeg szívja be az elhaló szagok erejét. De így is koppan az üvegen. Dermeszt a félelem.

Ezt az ajtót belülről utoljára az apám fogta. Gyönyörű kezét szétvágta a függőség. Egy szombat reggel lerakta a sörösüveget, a motor nélküli mosógépet kitolta az előszobába és a korsókat tévéújságba csomagolva a dobba tette. Anyám mondta: összetörik. Apám oldalvást nézett fel, ráncolta magas homlokát, és a hamut beejtette a poharak közé.

Mindene belefért abba a mosógépbe. A ruhái, a bátyáim fotója, a maradék Szimfónia.

– Elmegyek! – mondta, még egy kósza billenésre megállt az ajtóm előtt, én ott álltam a küszöb innenső felén. Azt hittem, nyújtom a kezem, de nem mozdult semmi se. Csak az apám. Kisétált a nyolcadikemelethuszonnégyből, a liftnél döccent a mosógép. Csörömpölés. 

Anyám mozdulatlanul áll az előszobában, a harmincötös papucsa megereszkedik a súlyos pillanat alatt. A fülét az ajtóhoz teszi, én innen is hallom, ahogy a földszintre ér a lift, zsibong az üveg a dobban, aztán a családképemre csend ereszkedik. Tátong a gyomorszáj.

Egy hónappal később állok a homokszínű üvegajtó előtt. Anyám tarkója a sárgás fotel támláján pihen. Fülében a Traviata kanyarog. Sír azt hiszem. Fogom a hideg kilincset, hol az apám, nem tudom. 

Öt éve nem volt itt karácsonyunk. Az alkohol mocska átfestette az angyalokat. Most fény van a nagyszobában. Piros. Sárga. Zöld. Izzósor melegíti lelkünket a fenyőn.