Mákos kócos haját kár is lett volna kendő alá gyűrni. Csakúgy, mint a zabolázatlan ráncai, az öregség apró cinkosai mit sem törődve mással, átlambadáztak a bőrén. Árkok, foltok, pihék tolakodtak a szarkalábak köré. Csak ha mosolygott, akkor szelídült ez a frivol sokadalom.  

Nusi néni nem tudta, hogy amikor hetvennégy évesen tükörbe néz, akkor a ráncok alatt egy fiatal nőt is lát majd. Azt a huncut önmagát, aki libbenős szoknyában szalad a mezőn. Azt sem tudta, hogy lehet ilyen békében meglenni azzal a nővel, a későbbi száját összeszorító anyával, az öregségbe billegő mákos kócossal. Visszatette a szemüvegét, még közelebb hajolt a tükörhöz, hogy jól megnézze, akit lát. 
– Béluskám, ha látnál – sóhajtotta, és az emlékeiben Béla már szaladt is a libbenős szoknyája után a mezőn. Annyira szép volt az a nyár. Átkergetőzték szerelmüket az őszbe, a cúg bekapott a szoknya alá, de Bélus ölelésében jó volt így.

Úgy kacskaringózott bennük a szerelem, hogy még tavaly is homlokukat összeérintve sustorogtak a dunyha alatt, fényes vasárnap délelőtt. Aztán Béla a mosdóhoz lépett és mint fiatalon, jeges vizet engedett a tenyerébe, azzal mosta arcát hirtelen. Nusi az ajtófélfához bújva nézte, kutatta, eltűnik-e valaha napjaikból az ifjúság.

Aztán egy reggelen Béla elszaladt a leghidegebb mezőre. A homloka közben Nusiéhoz ért, szorította a ráncos kis kezeket.
– Nusikám, hol a libbenős szoknyád? – kérdezte, még egyet pislogott, majd hideg lett ő maga, jeges pillantásba fagyott a fél évszázados szerelem. Nusi fázni kezdett. Könnyek alá bújt minden szarkaláb.