Kristóf összegyűrte a beszállókártyáját és szándékosan felhorzsolta vele a tenyerét. Ha akarta volna, mint rendesen, most is élhetett volna az online checkinnel, de kivételesen mindent igyekezett a leginkább régimódin eljátszani. Ahogy apjával a kilencvenes években, most is már három órával a felszállás előtt ott állt Ferihegyen. Megvett egy csomag nyomda illatú magazint, a gépre várva presszó kávét rendelt szódával. Csak egy dolgot nem tudott már újraélni. Hogy milyen, amikor az édesapja ott áll mellette.

A légiutaskísérő magasan gombolt blúza pont olyan merev volt, mint a pillanat. Kristóf szeme nem mozdult arról a legfelső piros gombról. Azt remélte, egyszeriben kioldódik az azt tartó vérvörös cérnaszál és a gomb Kristóf egész jelenével a valóság alá fordul. Ott eltűnik és alábbhagy majd az élet.

– Elkérhetem a beszállókártyáját? – mosolyodott el a légiutaskísérő szeme, miközben Kristóf felé nyújtotta a fehér cérnakesztyűbe burkolt kezét.
– Tessék? – kérdezett vissza riadtan Kristóf, és belátta: nincs idő tovább igézni a piros gombot.
– Uram, a beszállókártyáját legyen kedves! – még mindig mosolyogtak a bükk zöld szemek.
Kristóf lenézett az újságjaira és fogalma sem volt, hogy most mit kellene tennie. Adja oda az összegyűrt jegyet a zöld szemű nőnek vagy lassan forduljon meg és a bőrcipőjében fusson ki az épületből, egyetlen sprinttel az Üllői útig, ott rohanjon az ötvenes villamos után és az ütközőre fellépve térjen vissza kispesti nihilbe.
– Uram, jól van? – a bükk szemek nem mosolyogtak. A spirálozott szempillák sem mozdultak.
– Persze. Elnézést. Mit kérdezett? – habozott Kristóf.
– A beszállókártyája, uram – ismételte a bükk szemek végtelen békéjével a nő.
Ez az utolsó pillanat – sóhajtott Kristóf, és megtörten kihajtogatta a galacsint, amit végig a tenyerében tartott.

Minden stimmelt. Persze, hogy minden stimmelt, név, járatszám, időpont, kapu. Itt van, itt áll ő most, Fehér Kristóf, az easyJet EZS1236 számú járatára vár, a 2B terminálon, felszállás húsz óra ötvenötkor. Egy vízálló hátizsák és egy fedélzetre felvihető kézitáska. A narancssárga orkán kabátja. És néhány Duplo szelet, aminek nem tudott ellenállni a shopban. Kristóf ellépett a nő mellől és átsétált a huzatos buszba. Imádta a diszkont légitársaságok varázslatát. A túlzott kényelem elutasítása volt a legszimpatikusabb: a feltétlenül szükséges komfort, csak ennyit adott utasainak az easyJet, akik így megőrizhették kapcsolatukat a valósággal. Kivéve most. Amikor Kristóf jelene elveszett.

De most nem akart erre gondolni. Megigazította arcán a maszkot és sajnálta, hogy nem érzi az Airbus A320-214 jellegzetes tisztaságillatát. Csak a kézfertőtlenítő maró szaga rekedt benn a maszkja alatt és bizarr keringőt járt minden belégzésnél.
– Nem, mama, nem vettem jegyet a visszaútra – hangzott az ötös sorban, az ablak mellől még az utolsó sietős telefonbeszélgetés. Finom női hang, olyan ismerős. – Nem, nem jön vissza ez a járat. Nem, holnap se. Nem érted? Éjféltől lockdown van. Lezárás. Igen, mama. Nem száll fel több gép. Ne sírj, kérlek, majd hívlak videón.

Kristóf fülében dörömbölni kezdett a vér. Nem jön vissza. Holnap se. Lezárás. Vízálló hátizsák. Narancssárga orkán kabát. Bázel, igen Bázel. Lehet, hogy mégis vissza kellene fordulni. Ha most lerohan a lépcsőn, kifut az irányítótorony felé, át a tűzoltóság előtt, akkor nem lesz baj. Akkor még meg lehet menteni ezt az egészet. Vissza a kispesti házba. Vissza az apja tonettre terített zöld pulóveréhez. Vissza a Határ úti lángososhoz, ahonnan már csak öt megálló a sorompó, ami mellett balra kanyarodik a kiserdő felé. Gyerünk, Kristóf, indulj már! – fordul vissza a férfi, de zúdul vele szembe a maszkos tömeg. Bazdmeg covid. Megkapaszkodik az ötös sor huszonnégyes fejtámlájába és leül a telefonját éppen kikapcsoló, ismerős hangú nő mellé.

Megpróbál arra gondolni, amit a pszichológusa mondott indulás előtt. Lélegezzen. Hogy a fenébe lélegezzen ebben a rohadt maszkban? Amikor öt napja még együtt metszették a fügefát az apjával? Március van, márciusban gondtalanul lehet metszeni! Az öreg a kilazult csavaros létráján imbolyog, ő pedig így is szinte szemmagasságban van vele. Apa, hol vagy? Hova vitt ez a rohadvány?

Kristóf nem bírja tovább. Úgy hullámzik benne a kétségbeesés, hogy meg kell kapaszkodnia az ülésében. A saját kiszáradt szájszagát szívja vissza a maszk alatt és nem tudja, hogy elmenekülhet-e valaha az önmagába záró bűz elől. Apa hol vagy? Apa ki volt melletted? Apa ülsz még velem a bázeli Kunstmuseum bisztrójában és vitatkozunk a kubista tárlat alatt? Mondod nekem még, hogy Picasso után csak feketét lehet inni?

– Hölgyeim és Uraim, itt Smith kapitány beszél. Húsz óra ötvenöt van, hamarosan megkezdjük a felszállást. Budapest fölött tiszta az ég, egy kis ellenszéllel kell csak számolnunk. Tájékoztatom Önöket, hogy bizonytalan ideig ez az utolsó járatunk Bázelbe. Kellemes utazást kívánok mindenkinek, kérem, hogy maszkjuk orrukat és szájukat is takarja a teljes út alatt.

Bizonytalan ideig. Bázelben. Kristóf nem ereszti az ülést.

Mindegy, mindegy is. Majd megalszik Floriannál, aki tíz perc sétára lakik a Kunstmuseumtól. A többit kitalálják. Kimennek a Rajna partjára, vagy meghúzza magát a Macbookjával a balkonon és remote-ban dolgozik. Ahogy eddig, csak most nem a fügefára néz majd két míting között. Hátha nem fagy el a fügefa a márciusi mínuszban.

– Hogy mondta? – szólítja meg az előbb még a telefonján a mamájával beszélő női hang.
– Kérem? – lopakodik a szőke hajvégektől a barna szemekig Kristóf tekintete. Megdöbben. Mintha már látta volna szeretni ezeket a szemeket.
– A fügefa. Márciusban.
– Elnézést. Azt hiszem, félrebeszéltem.
– Nem, nem. Azt mondta, nem fagy el a fügefa a márciusi mínuszban.
– Hát, kis szerencsével – kíséri a maszk vonalát a mellette ülő nő arcán Kristóf. Ez az. Ez az a szem, borzong meg a férfi.
– Az első szerelmem apukája fügefáját is mindig márciusban metszettük. Igaza volt az öregnek, a kétszeri éréshez korai éles vágás kell. Csak sosem merőlegesen, hanem mindig sréhen. Ha az ágvégeket mésszel kezeli, nem lesz baj.

Kristóf már csak a fügefát látja. A fügefát, ahogy tizenhat évesen kertésznadrágban fűrészeli Hajnalka. Akinek édesebb volt a szerelme a legkéseibb fügénél. Aki most itt ül mellette. Az utolsó járaton a lezárás előtt. Ez nem lehet. Képtelenség.
– Nincs több füge – tűnik el a barna szemekben Kristóf.