– A bikád, az!
Linda azt az illatot szerette leginkább, amikor a cigaretta parazsa már a végénél járt. Amikor még nem ölelte meg a lángkör a szűrőt, csak ígérte, hogy a velejéig ég.
– Ott jártál, tudom. Ne tagadd, Linda! A mocskos kurva anyádat, hogy baszná szájba.
Elérte. Megperzselte a szűrőt, jött a fanyar íz. Linda elnyomta a csikket, kicsit meg is lapította, hogy amikor elengedi, visszahajoljon, de csak éppen hogy. Becsukta a konyha ablakot, megint arra gondolt, mennyire szereti ezt a hideg linóleumot érezni a mezítelen talpán. Valahogy józanságra int. Hangtalanul odament a vécéhez és teljes erejéből bevágta az ajtót.
– Rohadjál meg, János!
– Kurva! Kurva vagy! – dörmögte odabent János, és ő is egy csikket nézett, amint körbetáncolta a szűrőt a parázs. Ő nem nyomta el, kiejtette a tüzet a linóleumra és fürkészte, hogy tud-e arra az egyetlen pontra meredni, ahol a vöröses fény fekete lyukat hagy maga után.

András hallotta, ahogy nyílik a vécéajtó, és nekicsapódik a falnak. Éppen az ő falának, ahol az ágytámlája van, még érezte is, ahogyan remegnek a lakótelepi falak. Próbálta olvasni a könyvet, de már nem csak a sort, hanem az oldalt is elvétette. Kiült az ágy szélére és némán mondta a menetrendszerinti tízórás szöveget.
– A bikád volt az, láttam! Biz’ Isten, láttalak, Linda!
A nő már nem ment tovább. Állt a falnak támaszkodva, aminek a másik oldalát András szinte tartotta a két tenyerével és fejét leszegve hallgatta, amint egy tompa puffanás, két sikoltás és csend lesz. Ezt utálta a legjobban, ezt az idegtépő csendet. Hosszú percekig nem mozdult a fal mellől, csak amikor már annyira megfeszült a nyakizma, hogy el kellett engednie a falat. Lindát engedte el.

Hanyatt feküdt. Nem tudta, most melyik felvonás következik. Amikor Linda ájultnak tetteti magát még órákig és János időnként arra dülöngélve belerúg egyet. Vagy amikor Linda magához tér és felbőszülve nekiront Jánosnak. Vagy egyik a másik után. Vajon hány ütést bír ki egy nap egy test? Vajon hányszor lehet hörögve zilálni és elhinni, hogy ez az út tovább vezet.

András belealudt a békülős szex faldöngetésébe. Hajnalban, amikor a fal másik oldalán egymáshoz tapadt az alkohol áztatta férfi póló és a széttépett csipke tanga, András belemerült a feljegyzéseibe.
– Ez volt a negyvenhatodik ilyen éjszaka, zsinórban – mormolta maga elé és becsukta a füzetet. Nem tudott nyugodtan aludni a tudattól, hogy a fejétől alig húsz centire, a fal másik oldalán egy János nevű barom minden éjjel agyonver egy Linda nevű nőt. – Elég volt. Bűntárs vagyok. Megütöm én is a hallgatásommal – csattant fel a néma sötétségben és mielőtt elszállt volna a tettvágya, benyomta a telefonján a százhetet.

– A szomszédomban megölnek egy lányt. Nem most, hanem minden éjjel. Még él, most alszik, azt hiszem.
– Látta a balesetet?
– Csak hallottam. A falszomszédaim, másfél hónapja költöztek ide, ez volt a negyvenhatodik alkalom, amikor Linda túlélte Jánost.
– Kérem, hogy pontosítsa, mi történt.
– Menetrend szerinti családon belüli erőszak. Így jó lesz? – próbálta összeszedni magát András, hogy végre tényszerűen elmondja, mit hall minden éjjel.

Miközben Nagy Erzsébet főtörzs egyenes háttal állt az íróasztala mögött, hiába hallotta András minden szavát, ő csak arra tudott gondolni, hogy már megint itt tart. Megint egy nő, akit agyonvernek, aki mellett nem fog elmenni tétlenül, aki miatt lőttek a következő éjszakájának, mert ő bizony kimegy az ügyeletessel és rajtaütésszerűen elkapja a férfit. Ma Jánost, holnap Tibort, jövő héten Lászlót. Mindet. Amikor András a házszámot, emeletet, ajtót diktálta, a főtörzs figyelme elkalandozott. Ott motoszkált a fejében, amiről a főiskolán olyan egyértelműnek tűnt, hogy mit jelent: nem keverjük bele a saját érzésünket, a saját bűneinket a szakmánkba. Nem állunk bosszút senkin. Hát persze, hogy nem. De leültetünk minden rohadt gecit, aki kezet emel egy nőre.
– Hogy mondja, kérem?
– Este tíz előtt semmiképpen ne jöjjenek, akkor sosincs kravall. Tíztől hajnali egyig maguk is látni fogják, amit elmondtam.
– Rendben van, András, ma este kiküldöm a szomszédjába a kollégámat. Ha tudok, én is vele tartok. Köszönjük a bejelentést.
Nagy Erzsébet még a fecnire nézett, amire a címet firkálta. Nefelejts utca három. Háromperá. Igen, biztosan jól írta fel.

András egész nap a nyugalom szabadságával dolgozott. Annyira megkönnyebbült Nagy Erzsébet szavaitól, hogy szinte el is felejtette, hogy ma este azért még egyszer biztosan végig kell hallgatnia az őrült verésszimfóniát. Csak amikor hazaért, akkor szembesült vele, hogy a hívással nem tűnik el a bűntett. 

Este tíz óra. Tíz óra, két perc.
– A bikád volt, Linda! Itt volt! Érzem a szagát, te kurva! – János szavai a poros szellőzőn át bújtak be a lakótelepi csövekbe és átszaladtak az ötödikig, ahol egyszer csak elfogyott az erejük és belemorzsolódtak a semmibe. 
Ajtócsapódás. Női ordítás, levegővétel nélküli artikulálatlan üvöltés. Puffanás. Cigarettafüst. Csend.

Csengetnek. 
Nagy Erzsébet főtörzs kényszeredetten kopog a cipőorrával a háromperá előtt. Senki nem nyit ajtót. 
– Későn jöttünk, Száraz tiszt. Megmondtam magának, hogy szedje a lábát, és ne az adminisztrációval szarakodjon. Amíg maga körmöl, itt meghal egy nő!
– De főtörzs asszony, én csak a protokoll miatt. Ha itt a hulla, ne akkor kelljen bajlódni a papírmunkával.
– Tiszt, hogy merészeli? Maga a tollával fog egyszer megölni valakit. Csengessen inkább még egyszer!

Száraz tiszt hosszan nyomja a csengőt. Kicsit talán hosszabban is, mint illik, de szerinte mindenkinek jár az információ, hogy tudja, idegenre kell készülnie, amikor ajtót nyit.

Semmi.
Csend.
Nagy Erzsébet tovább toporog. Ahogy a küszöbön piszmog, az őszi huzat kiszalad a kilincsnyelv mellett.
– Száraz, ez nyitva! Hatoljon be!

Száraz gyűlölte ezeket az estéket. Hatoljon be. Intézze el. Állítsa meg. Tartóztassa föl. Kérdezze ki. Vegye fel a jegyzőkönyvet. Hívjon erősítést. Száraz, leléphet. Persze!

Száraz benyitott. A novemberi köd mintha vele egyidőben lopakodott volna be. Rendezett nappali, ábécé sorrendbe döntött Verdi-lemezek. Csak a kanapé olyan furcsa, a fehér huzaton fekvő test nyoma. Nincs vérfolt, csak még ott párolog a testmeleg.

Száraz nem megy tovább, Nagy Erzsébet elé lép. Kopog a cipője, ahogy a szőnyegről a parkettára lép, ahogy finoman meglendíti a hálószobaajtót. Injekciós tű az éjjeliszekrényen, egy oldalára feküdt reszketeg test a földön az ágy mellett. 

András felnéz. Csak a közeledő cipőt látja. Háromperá. Háromperbé.