Nyirkos hideg volt a kamra padlója, a tegnapelőtt kiömlött repceolaj fényesen terült el és visszatükrözte a zongoratanárnő erős arcélét. A csendes hajnali órán csak a vastag papírok lapozásának nesze törte meg időnként azt a furcsa ritmust, amit kizárólag csokis keksz majszolásával lehet elérni. A harapás, keksz őrlés és csokidarabok fogölelése mint egy hosszas várakozású bécsi keringő, olyan táncot járt a szigorúan zárt tartású szájban, amelyik a gyerekek előtt sosem érintett se édességet, se cigarettát, se rút szavakat. 

A zongoratanárnő egy alacsony sámlin ücsörög, a bolyhos pomponú papucshoz szinte kapaszkodnak a lábujjai. Fogy a keksz, fogynak az oldalak. Szőke, feszesen egyenesre vágott haja aprót kanyarodik a füle mögött, mintha kikacsintana a papírlapokra. A könyv gerince meghajol az éjszakai olvasások alatt, Hundertwasser Kunst Hausának fotóján megáll az idő. 

Mezítelen kis talpak közelednek, csapódik a könyv, a keksz visszakerül a pirospaprikás dobozba, a sámlit a bolyhos pompon hang nélkül megemeli és odébb teszi az útból.
– Ágnes, hát ilyen korán? – néz a nyolcéves álomszagú kislányra a zongoratanárnő.
– Álmomban valaki csokis kekszet evett és hiába kértem, azt mondta, nincs neki – feleli a kislány, majd összegömbölyödik az anyja mellkasán és ernyedten lógó kézzel hagyja, hogy a vékony, törékeny anyatest minden sejtjében altatót dúdolva visszategye az ágyába.

Daniella még ott áll néhány pillanatig a mély álomba visszazuhanó kislánya fölött, aztán nagyot sóhatjva bebújik a férje mellé, és miközben az egész tenyerével a csípőjét öleli, ő a hullámzó, színváltó épületekre gondol és beleringatja magát az álmaiba.