Képzeld el, Kriszta, hogy rosszkedvű a karakterem. Tudod, az a fajta, aki mindig világ vége hangulatban van. De mindig. Szerinted az nem lesz unalmas? Hogyan látjuk őt? Hát úgy, ahogy leírtam. Hogy szomorú. Meg rossz a kedve. És olyankor mit csinál? Mármint mikor? Amikor rossz a kedve. Szomorkodik.
mi ez?
A show, dont‘t tell egyszerűen azt jelenti, hogy nem megmondod, mit érez a karaktered, vagy mi történik vele, hanem megmutatod. Minden, bármely vagy sok érzékszervre hatóan. Ha például Petra, a tanítványom karaktere szomorú, akkor azt egyszerűen nem tudom elképzelni így. De ha azt olvasom róla, hogy Petra reggel kinyitotta a szemét és a redőnyön át beszűrődő kevés fényt se akarta látni. A fejére húzta a takarót, azt kívánta, hogy bár sötét lenne körülötte mindig, ugyanolyan sötét, mint amennyire komornak tűnt minden az ágynemű alatt. A torkában megint reszketni kezdett valami, de ő hiába köszörülte meg a torkát, a gombóc egyre nagyobb lett. Jó, ez most nyilván túlzás, de érzed, ugye? Hogy mennyivel könnyebb azonosulni a karakterrel, ha közelről látjuk, miben van.
mutatok egy példát
“Nagytata halála után nagyanyám kitárta és kiszellőztette a szekrényeket, a házaló cigányoknál nagyapám ruháit edényekre cserélte, vett egy új tűzhelyet, aztán röhögőgörcsöt kapott, hogy úgyse lehet kapni semmit, úgyhogy, ha még tudna is főzni, se lenne miből a tisztára suvickolt konyhájában. Ugyanaznap kirázta a molyokat a kabátjából, a hímzett zsebkendőtartóból elővette a csipkekesztyűjét, és ha valamit, hát azt sose fogja megbocsátani aluledukált vezérünknek, hogy nem lehet egy rendes színházba járó kabátot kapni, csicseregte felvillanyozott hangon a telefonban, és miután letette, megavasodott rúzsát a szájára kente, kikísértette magát az állomásra, és frissen dauerolt hajjal felszállt az éjszakai gyorsra.” Részlet Havas Juli Papírbabák című regényéből (Kalligram, 2024), ahol ugye milyen cikázóan és mutatósan tárja elénk az író, hogy milyen a halál utáni pillanat? Hogy nem azt mondja, hogy gyászol a nagyanyja, hanem hogy kitárja a szekrényeket, szellőztet, elcseréli a ruhákat, tűzhelyet vesz (a szerző itt cselekvésbe rakja a gyászt), gyönyörűen mutatja, ahogy megjelenik a zavar, az idegesség, a szétesettség (kulcsmondat a röhögőgörcs és az “úgyse lehet kapni semmit”, máris ott a korrajz, az abszurd), ahogy a karakter megpróbál életben maradni, túlélni, máshogy élni (kirázza a molyokat, előveszi a kesztyűt, színházba menne, rúzst ken, ráadásul avas rúzst, felszáll a vonatra), és közben dühös (“nem fogja megbocsátanu aluledukált vezérünknek”), amiben ráadásul újjabb korrajz jelenik meg. Gyönyörű, nem? És hogyan mondanánk ezt unalmasan? Kb. úgy, hogy a nagymamám nehezen dolgozta fel a nagytata halálát, egyszerre volt összeszedett és szétesett, és próbált új életet kezdeni. Pedig mennyi minden történik közben… na hát erre jó a show, don’t tell, hogy megmutassuk, nagyon színesen, nagyon átélhetően. És Havas Juli szövege attól zseniális, hogy nem mondja ki, hogy a nagymama gyászol, mégis pontosan tudjuk.
kérdezem
És nem lesz lassú, ha mindent mutatok? És miért érzem sokszor, hogy lapos a szövegem? Mi van, ha ezt egyszerűen nem tudom megmutatni? Hogyan vehetem észre a szövegemben, amikor elbillen a tell egyensúlya?
Erről írok a folytatásban (az írói műhelyrészben) és adok hozzá szerzői gyakorlatias tippet is, amit előfizetőként érsz el. Gyere, 8 euró egy hónapra és hetente jövök egy írós témával!