Mi a legjobb dolog, ami történhet a szövegeddel? Ha az első két bekezdést kidobod. Hogy miért? Mert valószínűleg ott kezdődik a történet.
Ezt nem én mondtam. Hanem Péterfy-Novák Éva.
Amikor elkezdünk írni egy történetet, akkor ugyanis nekünk is bele kell melegednünk. Pont mint edzésnél: ahhoz, hogy kinyomjam azt a rettenet nagy súlyt, előtte alaposan be kell melegítenem. De az olvasót nem érdekli, hogy nyitogattam-e a csípőmet vagy átmozgattam-e a nyakamat, ő azért a pillanatért jött, amikor felemelem a súlyt és fölé kerülök győztesen, vagy alatta rogyok össze. Hát add oda ezt neki! Ez eheti írásszakmai tűnődésemben erről írok neked.
mi ez?
“A vonaton még nem volt semmi baj. Velencében kezdődött, a sikátorokkal.” - én ezt a mondatot írtam a Macbookom billentyűzete alá, egy rikító rózsaszín cédulára. Minden benne van, amit Szerb Antal taníthat nekem a jó kezdésről. Bedob a közepébe. Előrevetít anélkül, hogy bármit feltárna. Rövid. Ott vagyok. Feszes. Kíváncsi leszek. Akárhányszor van kedvem újra elolvasni. Az egészet!
Az van, hogy tökre ráérünk minden mással: a körülményekkel, a nevekkel, az előzményekkel. A lényeg, hogy ott az első mondatban el kell kapni az olvasó kezét, belebújni a szívébe, a fejében dörömbölni egy nagyot.
Ha a történeted nem magyarázattal indul, hanem egy cselekvés közepébe dobja az olvasót, akkor nyertél. Néhány oldalra szinte biztosan veled tart innen.
Nézd, itt nem tudjuk, hogy kivel vagy mivel nem volt semmi baj a vonaton Szerb Antalnál, csak látjuk, hogy TÖRTÉNIK VALAMI, és hogy egyszer a világ még rendben volt, aztán viszont (feltehetően) végzetesen megváltozott ez a rend. Van benne feszültség, elég rendesen. A kontextus pedig csak később derül majd ki a gondolatokból, párbeszédekből vagy további jelenetekből. Ez az in medias res varázsa.
mutatok egy példát
“Furcsa, fülledt nyár volt, azon a nyáron ültették villamosszékbe Rosenbergéket, és én nem tudtam, mit keresek New Yorkban.” - ez Sylvia Plath első mondata az Üvegbúrában. Elég jó, nem? Aztán így folytatja: “Nem bírom a kivégzést.” Szerintem értitek, miért húz. Beledob, felvillant, kinyit, odaszegez.
Jó, nézzünk még egyet! “Szúrós tisztítószerszag, síkos padló, jönnek be a betegek az esőről, csöpög a kabátjuk, az ernyőjük, a hajuk.” Tudjátok, ugye? A dallama alapján felismerhető az írója, Szabó T. Anna. A Kharón című novelláját ezután így folytatja: “Kint még sötét van, novemberi hajnal, bent éles neonfény, az egyik cső úgy pulzál és vibrál, mint a liftkezelő szeme alatt az ideg. A liftest Józsi bácsinak hívják, egy sámlin ül, parizeres szendvicset eszik, és arra gondol, hogy ha egyszer kialudhatná magát végre, ha nem kéne négykor kelnie, hogy elvonatozzon idáig, akkor talán ez a rángás is abbamaradna.” Huhh. Ugye, hogy zseniális? (A novellát A törésteszt című kötetben találod, Magvető, 2018)
Na egy utolsót! “Nagyot rándult a teste, ahogy felébredt.” Hopp, ez Kocsis Gergely Varjúszellemének első mondata. “Az inge hozzátapadt a hátához, zavaros tekintettel nézett körül. Lassan jutott el a tudatáig, hogy csak a vonat ringatta el.” Sok munkája lehetett az írónak azzal, hogy odaengedje magát az in medias res-hez. (Kocsis Gergely kiváló krimijét a Prae Kiadó adta ki, 2024-ben)
kérdezem
Mik a leggyakoribb hibák, amiket a kezdésnél ejtünk? Nem veszik el az olvasó, ha rögtön a közepébe dobom? Honnan tudom, hogy tényleg jó helyen kezdtem el? És mi köze ennek az egésznek a premisszához?
Erről írok a folytatásban (az írói műhelyrészben) és adok hozzá szerzői gyakorlatias tippet is, amit előfizetőként érsz el. Gyere, 8 euró egy hónapra és hetente jövök egy írós témával!